Kiss LászlóKicsit szerényebben, ha kérhetnénk!

Hull a könnyünk, akár a záporeső. Mint amikor Svejk vonult sorozásra

Kiss László – 2017.07.14. 00:37 –

Müllerné fuvarozta tolókocsiban, s a kiváló katona azzal könnyeztette meg a derék prágaiakat, hogy mankóját forgatva azt kiabálta: Fel Belgrádra!

Na, valahogy így vagyunk mi is most itten, látván a fiatalok dicső hadba vonulását. Ahogy a Pride után készülnek a genderharcra, a polgári engedetlenségre meg a ki tudja, még mire. Az igen, ez igen. Igen, igazi szabadsághősök, mind egy szálig. Mi még bután születtünk, Horthy, Rákosi vagy Kádár alatt, akkor errefelé nem furulyáztak az egyéni szabadságjogokról. Nem bizony. Csak megszületett az a kölyök Isten ege alatt, aztán ha paszulya volt, akkor gyereknek mondták, ha nem, akkor meg lánynak. Slussz, ez volt a választék. Ha tetszett, tetszett, ha nem, nem. Szó sem esett garanciális cseréről vagy mindenféle társadalmi nemről. Nem. Már hogyan is eshetett volna. Egyetlen élet és egyéni boldogulás meg sajtószabadság is csak annyiban létezett, hogy hallottuk, Táncsicsot valami hasonló ügyben egykoron kiszabadították nehéz tömlöcéből.

De most nem, most más szelek fújnak, már-már ismét fényes szellők. Igen, a hit, az erő, a lelkesedés, mind-mind azt sugallja, hogy holnapra megfordítjuk az egész világot. Megváltoztatjuk a Jenyiszej folyását, lecsapoljuk a Hanságot és a Kis-Balatont, minden migráns csokornyakkendős szivart szív majd, miközben berberre oktatja az őslakókat, devizában érkezik a nyugdíj, előkerül Gyurcsány úr szakdolgozata, újabb MSZP-széfet találnak, és Vadai Ági lesz az indiai alkirály.

Hogy aztán ez a büdös nagy polgári engedetlenség – amelyet már bizonyos körökben tudományosan okítanak is – a természettel szemben is működik-e, arról mi, bigott, retrográd, reakciós alattvalók kicsit szkeptikusan vélekedünk. Igen, bizony, hiszen mi még tényleg alattvalónak születtünk. Tiszteletem, Természet Úr – mondtuk rögvest, mihelyst megérkeztünk és megpillantottuk Isten – Rákosinál a párt – szabad egét, ám mielőtt még igazán elszemtelenedhettünk volna, a Fennebbvaló jól orrba törült bennünket. Mert hiába mondta volna ki például párthatározat, hogy márpedig gravitáció nem létezik, és hiába hittük volna el – mint ahogyan mostanság a legjobbak, legokosabbak teszik –, valahonnan mindig a fejünkre koppintottak. És most is, hol földcsuszamlás, hol cunami, hol jéghegyszökés, hol özönvíz figyelmeztet határainkra, szól ránk keményen, hogy coki! Kicsit szerényebben! De mi, kérem, ennél már aligha lehetünk szerényebbek, butábbak, visszafogottabbak, nem mehetünk összébb, már csak a többség okán sem. Így is elsodor bennünket a haladó, harsogó kisebbség, a magányos tömeg – tele-tele csupa bölcs, személyiségi jogoktól duzzadó emberrel –, amely hamarosan azt is énekli majd – könnyezve, mint Svejk felbuzdulásán –, hogy „Ez a harc lesz a végső!”