A nemzet negyedik kormánya

Andrássy Gyula hiába próbálta rábeszélni a ritmusváltásra Deák Ferencet, ő egy modern Cincinnatus volt, aki midőn rendezni látta a közjó ügyeit, visszatért az eke szarvához

Tefner Zoltán – 2017.07.12. 01:15 –

Amikor 1867. június 8-án a nádort helyettesítő Andrássy Gyula gróf magyar miniszterelnökként Ferenc József fejére helyezte a Szent Koronát, kormánya már több hónapja hivatalban volt. Az út Haynautól a február 17-i miniszterelnöki kinevezésig hosszú volt és göröngyös. Sokan csodálkoztak azon, hogy nem a kiegyezés atyja, a „haza bölcse”, hanem a „szép akasztott” állt a kormányrúd mellé.

Andrássy Gyula 20170711 Gróf Andrássy Gyula portréja – Benczúr Gyula festménye  (Forrás: Wikipedia)

Az 1849-ben restaurált Habsburg-abszolutizmus nem működött kielégítően. Támasza, a hadsereg és a hivatalnoki kar képtelen volt megoldani az 1859-es és az 1866-os válságokat. Egyetlen megoldásként még a legkonzervatívabb elemek szeme előtt is az lebegett, hogy a hatalmat meg kell osztani. Részint az alkotmányos formák bevezetésével, részint pedig olyan módon, hogy a birodalom nemzetei között valamiféle egyensúlyt teremtsenek. A politikai zöm a hatvanas évek politikai harcai során tisztába jött vele, hogy az utóbbi a nagyobbik falat. A népeknek kell(ene) közös nevezőre jutniuk. A dinasztia s az ausztriai német polgári elem végül arra a belátásra jutott, hogy a „legéletképesebb” törzs, a magyar az, amellyel szövetséget kell és érdemes kötni a birodalom szétesését megakadályozandó.

S ez lett a göröngyös út vége: az Andrássy-kormány, a minisztérium, amely a magyar országgyűlésnek felel, a delegációk sehol nem ismeretes extra intézménye, a közös hadsereg, a közös minisztertanács a maga kvázi-birodalmi kormány jellegével. Az egész rendszer tulajdonképpen semmi addigihoz nem hasonlított. Leginkább talán a norvég-svéd rendszerre emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy a norvégok 1814, a kényszerunió létrejötte óta egy percig nem szűntek meg különállásukért harcolni, Magyarország társadalmának zöme viszont hosszú ideig megbékélt a ’67-es rendszerrel.

Metternich felmelegített tétele: a birodalom minden történelmi individualitását egyforma jogok illetik s egyforma kötelességek terhelik. A szépséghiba csupán ott csúszott be, hogy miközben az individualitások (értsd országok, népcsoportok) egyenlők lettek, lettek közöttük még egyenlőbbek is. Mindenesetre Tóth Vilmos jegyző ezen a ködös februári délelőttön „a ház nagy figyelme közt felolvasá”, hogy onnantól kezdve „csikszentkirályi és krasznahorkai gróf Andrássy Gyula” Magyarország miniszterelnöke, amit mind a Deák-párt, mind a baloldal helyéről felállva üdvrivalgással fogadott. Az „egyenlőbbek” birtokon belül érezhették magukat.

Az uralkodói döntés végső soron későbbre időzített aknákat helyezett el a dualista Monarchia talapzatában. A csehek és a lengyelek kívül maradtak a kedvezményezettek körén. A lengyelek nem tolakodtak igényeikkel, tudták, hogy Galíciában számarányuk nem túl jelentős. A csehek megsértődtek. De ez már egy sokkal összetettebb és veszélyesebb történet.

Ünneplő Magyarország

Június 8-ra már lenyugodtak a kedélyek, de a február 17-i kinevezés hírére napokig tartó, éjszakába nyúló ünnepségek kezdődtek szerte az országban, nem ritkán a nemzetiségi részeken is. Fiume, a „corpus separatum” népét villámcsapásként érte a hír, az emberek az utcára tódultak, tömegek lepték el a korzót. A választmányban csupa horvát és olasz név: Martinovich, Scarpa, Carina, Gjeletich, Versenassi s az élen Smaich Bertalan, aki később a város polgári kapitánya s Fiume megye főispánja lett. Rákóczi-induló, magyar ruhás lányok, piros-fehér-zöld lobogók, magyarul megéljenzett horvát hivatalnokok. S az árnyoldal: ugyanazon hivatalnokok ablakainak betörése. A túlcsapott örömmámor katonai intézkedéseket tett szükségessé: Sokcsevics horvát bánnak ki kellett hirdetnie az ostromállapotot.

18-án Nyitráról érkezett távirat: a város kivilágítva fénylik, Sopronban felvonulás a város körútjain. Temesvárott fényes színielőadást rendeznek (ma úgy mondanánk: revü), tömérdek nemzeti színű zászló, a nép ezrével hullámzik az utcán, Szabadkán fáklyásmenet, Kaposvárott ágyúkat sütögetnek. A Szent István-i birodalom kereteiben születő modern nemzetállam mézesheteit éli a dinasztiával. A külföld nagyrészt egyetért. Mindenekelőtt Bismarck, az északnémet kancellár, akinek alapvető érdeke a Monarchia nagyhatalmi állásának megőrzése. A bécsi francia követ, Gramont s főnöke, Mustier ugyanígy gondolkodik. Egyedül Oroszország az, ahonnan alig jönnek ki hangok, s ami kijön, abban sincs sok köszönet. Oroszország hegemóniára törekszik, semmi sem jó neki, ami Magyarországnak jó.

De kik ők, akik százötven éve Andrássy és a nemzet ügye mögé álltak? A világháló nem hagyja feledésbe merülni emléküket. Eötvös József báró, vallás- és közoktatásügyi miniszter neve ismert a leginkább. A belügyminiszter Wenckheim Béla báró Kőrösladányból. Mikó Imre gróf közmunka- és közlekedésügyi miniszter nevéhez fűződik a Magyarországot Erdéllyel összekötő vasúti pálya kiépítése, ő „Erdély Széchenyije”. Lónyay Menyhért gróf pénzügyminiszter, a pesti Lónyay utca névadója. A két polgári származék, a szombathelyi Horváth Boldizsár igazságügy- és Gorove István földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter. Gorove részt vesz 1849-ben a Függetlenségi Nyilatkozat megszövegezésében, in effigie halára ítélik és jelképesen felakasztják. Andrássy és Festetics György gróf képviselték a birtokos arisztokráciát. Festetics jogász, gazdálkodó, a kormányban a király személye körüli miniszter.

A szociológiai arányok jók. Vannak ketten a mágnások képvisele­tében, négyen a nemesi középosztályból, két polgár. Minden eltérés ellenére homogén társaság. Majd mindegyik egyházi gimnáziumba járt, Andrássy és Lónyay ugyanabba. Kettőt in effigie fölakasztottak (Andrássy, Gorove), többen Párizsban ették a száműzöttek kenyerét.

A színpompás június 8-i események betetőzése és egyúttal kezdete is mindennek. Az ügymenet minden eufória mellett nem volt zökkenőmentes. A kormánynak – s magának Andrássynak személyesen is – voltak nehézségei. A ’48-as ellenzék és a Tisza Kálmán vezette balközép nagy erőt képviselt. Tisza és a Balközép egyetértett a kiegyezéssel, de a megoldásokat máshogy látták, az ellenzék pedig Kossuth szellemében a függetlenségtől nem tágított. S az első időkben maga a miniszterelnök is a nagyon erős Deák-párt és a vezér Deák Ferenc által behatárolt politikai térben mozoghatott. De akkor miért Andrássy és miért nem Deák?

Két ellentétes karakter

A miniszterelnökség Deák Ferencet, a párt meghatározó alakját illette. Mégis Andrássy kapta a kormányalakításra a királyi megbízást. Mint az összes fura dolognak a világon, ennek is több ok áll a hátterében. Ismertek és kevésbé ismertek. Kezdődő betegség, passzivitás, hajlam a háttérből hatni akaró mérsékelt viselkedésre, lassúság, kényelemszeretet. Deák ebédelései a kortársak élcelődéseinek a középpontjában álltak. Keletiesen elhúzni a fogások élvezetét, ameddig csak lehet, a végén szertartásos rágyújtás az elmaradhatatlan „havannára”, közben a túlédesített kávé szürcsölése, örökké pecsétes dolmány fagylaltozási szenvedélye miatt. Többen leírták, hogy ez a kiváró stílus maga a magyar nemzetkarakter. De alkalmas-e mindez a miniszterelnökség ellátására egy olyan korban, amikor a kapitalista fejlődés már magasabb sebességfokozatra kapcsolt? Deák nem akart miniszterelnök lenni, reá­lis önismeretből.

A trágár haza bölcse

Korábban magam sem gondoltam, hogy a mai húszezer forintos bankóról rám tekintő szigorú tekintetű nemzeti bálvány – enyhén szólva – nem volt egy tiszta szájú széplélek. Köznapi hasonlattal: „káromkodott, mind a kocsis.” Régi oldalági családi történet közeli rokonáról, Deák Annáról, aki három növendék lány­unokájával Pesten járván meglátogatta Deákot az Angol Királynő szállodában. „No, kislányok, most meglátogatjuk a ti Franci bátyátokat.” A kislányok, a Radnótinál olvasható „kicsiny mákszín ruhás lánykák”, mint az orgonasípok, megilletődötten álltak a haza bölcse előtt. Neveltetésük a kor normái szerint szigorú: elszigetelés a külvilág bántó hatásaitól, körülményes etikett s minden más egyéb. És Franci bácsi adta, ami valahol, személyiségének egy szögletében a lényege volt. Röpködtek az obszcén kifejezések, testrészek néven nevezése, az állatvilágból vett szemléletes metaforák, családi viszonyok s az azokkal összefüggő cselekvéssorok. Bemutatva mindazt a készletet, amelyben a magyar nyelv oly gazdag. Az idős hölgy hallgatta, emelkedett a vérnyomása, aztán türelmét vesztette: „Gyertek, kislányok, gyalázatos szája van a ti Franci bátyátoknak.” Elviharzott, faképnél hagyva a haza bölcsét.

Andrássy, a „szép akasztott”, a nők bálványa, hajlékonyan mozgott a legfinomabb társaságban is. Mindamellett vannak történetek arról, hogy ő is ismerte, és használta is a magyar nyelvnek ezt a stílusrétegét. Deák esetében azonban minden merőben más. Plebejus ősök: ő maga plebejus környezetben nő fel, ahol néven nevezik azt, ami néven nevezendő. A vidéki patriarchális élet lassúsága: Andrássy hiába próbálja rábeszélni a ritmusváltásra, falra hányt borsó, szellemességével mindig kitér előle. Kizökkenthetetlen. A lényeg: életideálja a lehető legnemesebb, ő az abszolút római jellem. Egy modern Cincinnatus, aki, midőn rendezni látja a közjó ügyeit, visszatér az eke szarvához. Mértékletesség, kötelességtudat és hazaszeretet az újkorban is a polgári erények szinonimái. „Kockáztathatunk mindent a Hazáért, de a Hazát kockáztatni semmiért nem szabad.”

Nem mintha Andrássy nem lett volna valami hasonló. Ő pluszként a kor által kijelölt gyakorlati feladatok megvalósítására – a kivitelre – volt alkatilag alkalmasabb. Reálpolitikus, ha kell, romantikus forradalmár, ha kell. A kivitelre személyes tulajdonságai messzemenően alkalmassá tették. Íráskészsége gyenge volt, kibeszélő- és rábeszélőképességből ugyanakkor a háromszorosát kapta a Teremtőtől, mint bárki más a kortársai közül.

Az Andrássy-adomák legfényesebbike, ahogy a csalhatatlansági dogma ügyében Bécsben tartott értekezleten a püspöki karral elfogadtatta a magyar kormány álláspontját. Eötvös visszaemlékezése szerint röviddel az értekezlet előtt még fogalma sem volt arról, hogy miről is kell tárgyalnia. Marchegg állomástól a Südbahnhofig – az akkori technika viszonyai között ez cirka negyven perc – Eötvös „Pepivel” magyaráztatta el, hogy miről is fog folyni a diskurzus. Lenyűgöző érvelés, szembeszökő érvek, megnyerő beszédmodor, végül mindenki azt akarta, amit ő akart. A kissé nehézkes és távolról sem hízelgő természetű Eötvös ott a helyszínen olvasta a fejére a königsbergi bölcs mondását: „A lángésznek nincs köze a tudományhoz, mert az ő tevékenysége a művészet körébe tartozik.”

A szerző történész, egyetemi magántanár