Szerencsés KárolyVisszafoglalni a hídfőket!

Riadt hangokat hallok mostanában innen is, onnan is: lezárják a Lánchidat meg az alagutat. Felújításra szorulnak

Szerencsés Károly – 2017.06.17. 01:25 –

A szakemberek nyilván tudják, mit kell tenni, megkönnyíti a dolgukat, hogy egyik másik helyen átlátni az elrozsdásodott lemezeken a hömpölygő folyamra. Persze elgondolkodik az ember, nem akkor kellett volna-e elvégezni ezt a munkát, amikor amúgy is korlátozások voltak a Clark Ádám téren a villamos alagútjának átépítésekor, vagy legalább most, amikor végre beépül az ostrom óta ott éktelenkedő foghíj?

Megértem az aggodalmakat, mert több mint két évre tervezik a felújítást, és vannak tapasztalataink, például a Margit híd esetéből, hogy az idő néha furcsán megnyúlik itt a Duna felett. De éppen a Margit híd példája mutatja, hogyan képes megújulni egy építmény, még ha paradox módon nálunk ez gyakran azt is jelenti, hogy helyreáll az eredeti állapota. S ami kevésbé látványos: modern és biztonságos lesz. De csak reménykedni lehet, hogy a cserére szoruló alkatrészeket már most gyártják valahol, hogy ne akkor kelljen elindítani a gyártást (közbeszerzés!), amikor már szétszedték a hidat.

Elsétáltam hát a Clark Ádám térre, felültem a júniusi kánikulában átforrósodott kőpillérre és bámultam a forgatagot. Eszembe jutottak a hetvenes évek, amikor itt az óra alatt, az újságos bódénak dőlve vártam egy lányt évekig, aki a négyes busszal jött Pestről, s mentünk is tovább a Németvölgyi út felé, vagy hozzánk 16-ossal fel, a Donáti utcába. A foghíjon, az egyik tűzfalhoz ragasztva akkor még állt a „Lánchíd presszó”, a hídon és az alagút bejárata felett is a „Kádár-címer” éktelenkedett, a sikló vonala beomolva, gazzal benőve, a tér közepén pedig virágból kirakva a vörös csillag. Felrémlett, hogy keddenként itt vonultunk át a „parkba”, Radics Bélát, a Minit, a P. Mobilt hallgatni. A nulla kilométerkő már akkor is ott állt, de a távolságok a trianoni határok után a ködbe vesztek. Országunk egykori csodaszép mozaik címere még félénken rejtőzködött, s a Várba vezető út is le volt zárva.

Elbűvölve figyeltem a forgatagot. Az óra és az újságos rég eltűnt. A turistaáradat viszont lenyűgöző. Nézem az emeletes buszokat, kis városnéző riksákat, elektromos szerkentyűket. Bringásokat. Kétkerekű járműveket, amelyeken állva suhannak a fiatalok. Hosszú limuzin is jön, hátul, mint egy nyitott teraszon távol-keleti üzletemberek pezsgőznek nagy vígan, s az ital a poharukban, mint a tenger hulláma, finoman lendült a kanyarokban. Az üzletember annyit tesz, hogy szeret jól élni, vélte Karinthy Frigyes, és ebben is igaza lehetett. A vendégek gyakorlottan egyensúlyoznak a poharaikkal s bámulják a világ egyik legszebb panorámáját.

Órákig ültem ott, néha felsandítva a turulra, a Sándor-palotára és a készülő kormányzati épületre. Északnyugat felől sötét felhők közeledtek, s a Várban a két daru, mint két hatalmas, légies gésa táncba kezdett. Együtt mozogtak, összehangolva, hangtalanul, bizonyosan valamilyen nagyon pontos érzékelő rendszer vezérletével, hogy a szelet megfelelő irányból kapják. Csak erre gondolhattam, mert egyébként olyan volt, mintha a marslakók irányítanák a kecses darutáncot, amelyhez kis idő múlva csatlakozott a Clark Ádám téren álló társuk is.

A Budavári Sikló előtt egy lengyel utcazenész játszott amerikai dalokat. A Dunán rengeteg hajó siklott északról délre és vissza, de sajnos már nem a kedves lapátkerekes gőzöseim, amelyekkel a Dunakanyarba jártunk csavarogni, s imádtuk, hogy a hidaknál lehajtják büszke kéményeiket, mintegy tisztelegve Széchenyi István és Szent Margit előtt.

És akkor eszembe jutott, hogy ha felújítják a Lánchidat, mindkét hídfőjét is meg kell újítani. Térré kell (vissza)változtatni. Nem kellenek ehhez milliárdok, még százmilliók sem. De a Széchenyi teret meg kell nyitni a publikum előtt. Ugyanígy a Clark Ádám teret is. Néhány zebrát kell felfesteni. Padokat kihelyezni. Pár száz méter járdát lekövezni. Nem kell jelzőlámpa sem, más nagy költségű beruházás. A forgalom lassúbb már amúgy sem lehet, és csodálatos tereket nyerhetünk. A pesti hídfő mindig is tér volt: Széchenyi és Deák szobrával, középen pedig a koronázódombbal. Ferenc József még kilovagolt ide a Várból a négy nevezetes suhintást megtenni, IV. Károly már képtelen volt erre, építtetett magának egy dombot a Szentháromság téren.

Erre a térre fut ki a Szent István-bazilikától a Zrínyi utca, itt áll a Magyar Tudományos Akadémia, szállodák sora. Nonszensz, hogy ez a tér ma el van zárva az emberek elől. Óriási élet lesz ott, ha megnyílik. Koronázódomb sem kell, mélygarázs sem. Esetleg egy kioszk, ahol nyáron frissítőt, télen lélekmelegítő italt kaphat a megfáradt, de elbűvölt turista, vagy a pesti polgár.

Ugyanígy meg kell nyitni a Clark Ádám teret is. Ez jóval kisebb területű (körülbelül tízezer négyzetméter), de mégis tér. Onnan, az egykori vörös csillag közepéről minden másként látszik. A híd kéjes ívben nyúlik egyik parttól a másikig, mint egy álmából ébredt csodálatos asszony. Az alagútnak látni a végét is, és a Vár méltóságteljesen tekint le az itt időző vándorra. A tér közepére el kell helyezni egy szimbólumot. Talapzatra, hogy az emberek lepihenhessenek a tövében. Nem robusztus szobrot, emlékművet. Inkább valami meglepő filigrán alkatot. Szívem szerint idehozatnám Radics Béla szobrát a Vőlegény utcából, s ő nézhetne dél felé, a Várkert felé, ahol sokat játszott egykor a Budai Ifjúsági Parkban. Végre világhírű lenne, a legmorbidabb sorsú rockzenész, akinek szobra ma is áll, de egyetlen koncertjéről sem készült filmfelvétel, sőt egy valamire való hangfelvétel sem.

Egy pillanatra az is felmerült bennem, hogy a szoborparkból valamelyik rettenetes népboldogító szocialistát is ide lehetne helyezni, felemelt iránymutató karral az alagút felé. Lenintől Münnich Ferencig széles a választék. De ezt aztán hamar elvetettem. Nem biztos, hogy megértenék az iróniát, s talán valaki még távlatot is látna az alagútban.

A viharfelhő végül nem ért a Víziváros fölé, csak egy kis nyári zápor enyhített a hőségen. Már úton voltam a Fő utcán, de a kezdődő eső elől beléptem egy régi helyemre. A kocsmárosné körözöttes kenyeret kent nekem, a záporban csillogott a szemközti kapucinus templom kis mellvédje, s arra gondoltam, végtére is tíz éve még a Kossuth tér, a Szent István tér a bazilika előtt és az Erzsébet tér is autóparkoló volt. Miért ne foglalhatnánk vissza ezt a két hídfőt. Biztosan kevesebb áldozattal jár és több haszonnal, mint a Don-kanyarnál tett kísérleteink Urivnál és Scsucsjénél. Átfutott az agyamon, hogy biztosan lesznek nagyon elkötelezett és független aktivisták, akik hozzá láncolják magukat az elpusztítandó tízezer fűszálhoz, s akár Strasbourgig is elmennek igazuk tudatában. Közben sátrakat is felvernek, transzparenseket feszítenek, naponta tüntetnek, kezükben dobozos sörrel, kipusztítva az egész zöld területet, s főként az árvácskákat.

Aztán a különböző akadémiai osztályok, művészeti szövetségek, csoportok, lobbisták harcolnak a zsűrizés, közbeszerzés, kivitelezés lehetőségéért. Pályázat, visszavonás, fellebbezés, Európai Unió: lesz itt minden. Bevetik a világörökség gittegyletet is. Szél Bernadett megszellőzteti, hogy Putyin szobrát akarják a Clark Ádám térre, a Jobbik plakátkampányba kezd, hogy visszaveszi a Széchenyi teret is (mert Mészáros Lőrinc vásárolta fel), Botka László pedig a „fizessenek a gazdagok” jelszóval a „fideszközeli” Széchenyi István jövedelmi viszonyait firtatja. Vágó István egy lakossági fórumon majd elmondja, hogy ő sokkal jobb gitáros, mint az a Radics Béla volt, s közben a hangszórókból a „Favágók” együttes örökzöldjei szólnak. Megszólal száz értelmiségi is, akik szerint a két hídfő pártállami présbe szorítja a Dunát, ezért ezt mindenképpen meg kell akadályozni, úgyhogy szedje elő mindenki a Duna Kör jelvényét. Aktuálisabb, mint valaha! Felvehető a Közép-európai Egyetem (álnevén CEU) Nádor utcai épületének portáján.

Végre elállt az eső. Egy pillantást vetettem a Corvin téren álló „Lajos-kútra”, amelyet egy derék idegenből jött budai polgár emeltetett hálából, mert ez a város befogadta és jólétet biztosított számára. Kicsit megvigasztalt, lehetne ezt így is. És legyen is így. Foglaljuk vissza azt a két hídfőt.