Kiss LászlóFutballontológia

De akkor is: a szakma – mind az edzői, mind a szurkolói – egyik alaptörvénye, hogy tudni kell, melyik a tizenegy legjobb játékosod. Ha nem tudod, kérdezd meg valakitől!

Kiss László – 2017.06.17. 01:22 –

Hű, itt megint összegubancolódott minden. De hát a magyar futball jószerivel Puskásék óta ilyen, sorra gyártja az érthetetlen eredményeket, óhatatlanul is filozófust fabrikál a szurkolókból. Dzsudzsák kihagyott helyzete után kocsmák egész sorában elméletek születnek, már-már feszegetve az ontológia alapjait is.

Mert ha elveszítünk egy világbajnoki döntőt, rendben van – mármint nem a bukás –, hogy rögvest előállnak villavásárlással, ajándék Mercedesekkel és csak a jó fene tudja, még mivel. Vagy kikapunk Andorrától – mellesleg ezt igazán nem sok válogatott mondhatja el magáról –, a jó nép akkor is mögöttes titkokat keres, mint az ősember, ha valamit nem tudott megmagyarázni, és persze fejeket követel. A fejek aztán hullanak is, meg nem is, a kapitány kijelenti, vállalja a felelősséget, de hogy ez mit jelent, azt még a legöregebb magyar kocsmafilozófus sem tudja megmondani. Ha hozzátenné Storck, hogy le is mond, az igen. Az már valami. És az már megoldás. Igaz, nem biztos, hogy jobb ember jönne utána. Nem. Csak hitelesebb. Érdekes, hogy amikor többen is úgy éreztük, hülyén cserélt a kapitány, erre a behozott embere mindig ránk cáfolt, ránk, kétkedőkre. Általában gólt rúgott, s ilyenkor, különösen győzelem után, ki mert meg megszólalni, hogy kérem, itten valami szakmaiatlan történt. Mert itt bizony – minden mellékduma nélkül – az eredmény hitelesít. Vagy elvet. Elvet sunyiságot, simlit, analfabétizmust. Lehet valaki a világ legjobb edzője, ha csapata nem ezt igazolja. Márpedig most valami ilyesmi történt, valami égbe kiáltó baromság esett a magyar futball tekintélyén. Itt már a válogatás elvei ütköztek az egyszerű – alapjáraton bírót és úgy általában pedig mindenkit szidó – szurkoló filozopteri attitűdjével. Mert hát mi az, kérem, hogy személyi igazolvány szerint válogatunk? Igaz, egy öreg csapat meg gerontoló­giai problémák sorát veti fel, van játékos például, akinek az esti mese és a gyógyszerbevétel után egyszerűen ágyban a helye. De akkor is: a szakma – mind az edzői, mind a szurkolói – egyik alaptörvénye, hogy tudni kell, melyik a tizenegy legjobb játékosod. Ha nem tudod, kérdezd meg valakitől, de még jobb, ha otthagyod a pályát. Legfeljebb pályagondnoknak vagy jó, hiszen egy ilyen Andorra-boldogító csapatot az is össze tud eszkábálni, és még fel is vonalazza a pályát. Bár az is igaz, itt műfű volt, itt tartós a festés, viszont valóban gyalázatos, futballra alig-alig alkalmas a játéktér. Ám az is igaz, egy jó játékos a háztetőn meg a dinnyeföldön is tud futballozni. Az viszont tényleg edzői fogás, hogy el tudom-e hitetni a játékosaimmal, hogy bármelyikük egy kapussal képes elverni az andorrai labdaszomorítókat. Márpedig itten valami ilyesmi történt, mert már a meghívottak névsora azt sugallta, mindegy, hogy ki játszik, olyan pemete az ellen, hogy akár még négy pontot is lehet szerezni.

És persze a szurkoló – különösen, ha magyar –, amennyiben nem ért valamit, spekulál. Spekulál, ha ifistákat lát a legjobbak között, mert rögvest úgy érzi, menedzserek keze van a dologban. De ettől még nyugodtan alszik és helyén marad Storck mester.

Az Andorra-szindróma megfejtése sokkal prózaibb, s ilyen blőd vereség esetén le is írható: nem értenek hozzá! Mármint a futballhoz. Talán velünk együtt.