Veczán ZoltánKedvencek temetője

Hallottad? A Féreg megint meglátogatja a Pufit! – Rejtő Jenő regényei kezdődnek ilyen mondatokkal, nem (egykori) hírességek vizitjei hadikommunista diktátoroknál

Veczán Zoltán – 2017.06.16. 03:44 –

Dennis Rodman, egykor szebb napokat látott kosarassztár, aki szinte haza-járkál Észak-Koreába, ismét meglátogatja Kim Dzsongunt – mondjuk ő Marsallnak szólítja, nem Pufinak, s néhány éve kijelentette, életre szóló barátság fűzi őket egymáshoz. Gyaníthatóan a mostani látogatásai is illeszkednek majd az eddigi trendbe: kedélyesen elbazsalyognak a kamerák előtt, Rodman – aki trófeái utáni lejtmenetében érdemelte ki a Féreg becenevet – mutat pár trükköt, edzést tart az észak-koreai válogatottal, vagy éppen a diktátor születésnapján énekel. Nincs itt semmi különös, csak két szabad ország fiai találkoznak. Ilyen testvériesen lehetne együtt élni, ha akarnánk – sugallják a fotók és filmek, implicite sugallva: ez nem rajtunk, azaz nem Phenjanon múlik, mi nyitottak vagyunk. A politikai PR – vagy totalitárius diktatúrákban inkább: propaganda – izgalmas műfaj. Mit nyer, vagy mit remél nyerni ezen a széles körben világgá kürtölt „barátságon” a mindig őszinte mosolyú Kedves Vezető, és mit nyer rajta Rodman? Vagy épp miért tűri el az Amerikai Egyesült Államok, hogy a Féreg puszta jelenlétével legitimálja Kim gyilkos rendszerét?

Mert azért azt nem szabad elfelejteni, hogy ilyen arányban kevés diktatúra irtotta a saját népét, mint az észak-koreai: ha az 1953-as koreai háború utáni leszámolásokat a rezsimváltás ilyenkor szokásos polgári veszteségei közé számítjuk is, a Human Liberty jogvédő szervezet mai napig tartó népirtásról számol be jelentésében, az eldugott koncentrációs táborokban sínylődők száma pedig az Amnesty International szerint kétszázezernél is többre tehető. A kilencvenes években az ukrán holodomorhoz hasonló éhínségben haltak meg mintegy egymillióan – mi sem jelzi jobban a phenjani rendszer képmutató voltát, mint hogy tradicionális észak-koreai fogásokat népszerűsítő weboldalt indított 2013-ban, miközben az internet en bloc be van tiltva, és a lakosság nyolcvan százaléka pedig az ENSZ Világélelmezési Programja szerint még a megfelelő mennyiségű élelemhez sem jut hozzá – magyarán alultáplált vagy éhezik –, nemhogy a honlapon található ínyencségekhez. Az Észak-Koreát jellemző totális pártállami kontroll és mindennapi borzalmak még 2017-ben is felülmúlják például az egykori Rákosi-diktatúra szenvedését. Mintha valaki figyelmeztetés helyett útmutatóként értelmezte volna George Orwell könyveit: a polgárokat a bölcsőtől a sírig elnyomó államapparátus, a mindent átható könyörtelen dzsucse-ideológia, az embereket gyakorlatilag kényszermunkára fogó és éheztető tervgazdaság, az állampolgárok külföldtől való teljes elszigetelődése és permanens háborús hisztéria mind-mind ismerősek lehetnek az 1984-ből. Talán csak egy különbség fedezhető fel: a regényben a három oligarchaállam viszonylagos erőegyensúlya segít fenntartani a háborús hisztériát, s egy tökéletesen zárt világrendszert alkot, amely totális hatalmát az egész glóbusz felett gyakorolja.

Ezzel ellentétben Észak-Korea egy kicsi hadikommunista ország, beágyazva a kapitalista világgazdaság tengerébe, s lényegileg ez az, ami az orwelli disztópiától elválasztja: szüksége van arra a minimális nyitottságra, amelynek mértékével – s ezzel párhuzamosan saját éheztetett, segélyektől függő lakosságának életével – egyfajta ravaszságában is primitív hintapolitikát játszik a nagyhatalmakkal. Óceániának nem kellett nyugati valuta, így nem kellett a Keszong Ipari Park, amerikai szinten képzett bankrabló-hackercsapat, külföldre bérrabszolgának adott munkaerő, vagy éppen pénzes nyugati turisták, s a Nagy Testvérnek sem kellett volna egy Rodman, hogy nyitottságát demonstrálhassa éppen az említettek szemében. Kimnek kell. Kellenek a dollárok, meg az azokon vásárolt, otthon elő nem állítható technológia, amely nélkül nemhogy atomprogram nincs, de gyárak és gépek sem nagyon. Rodman szerepe a nyilvánosság előtt nem több, mint demonstrálni: látod, ha kedves vagy velünk, lehetünk barátok – még ha amerikai vagy is. Nyilván presztízsértéke is van – legalábbis a „nyomorgó Amerikáról” hajléktalantáborban „dokumentumfilmet” forgató, Washington észak-koreai bombázásáról gagyi videojáték-grafikával lelkesítő videót gyártó észak-koreai médiában –, hogy egy volt NBA-sztár szívesen jön az országukba. No meg eljátszhatja Kim udvari bolondjának és ivócimborájának a szerepét is, elvégre talán a Kedves Vezetőnek is jólesik visszaidézni a svájci diákéveket, amikor még nem csak ragasztott mosolyú, ráncos tábornokok sürögtek hajbókolva körülötte – nem tudhatjuk. Rodman láthatóan élvezi a helyzetet, különben nem látogatna el sokadszorra is a pártállamba. Szponzorokból él, s nem kicsi reklámértéket jelenthet neki, hogy jóban van a „veszélyes emberrel”. Látogatásai, bohóckodása, közös szelfijei Kimmel viszont különösen kontrasztosak abból a szempontból, hogy a rezsim éppen most engedte ki karmai közül a börtönben egyébként kómáig vendégszeretett Otto Warmbier amerikai cserediákot, akit egy leszedett plakát miatt ítélt eredetileg tizenöt év kényszermunkára Phenjan. Mindez persze rávilágít a Washingtont gúzsba kötő emberijogizmus erejére is, amikor saját állampolgárai utazásának korlátlan engedélyezésével potenciális túszok százait enged ilyen-olyan programok keretein belül Észak-Koreába, miközben bizonyítékok híján épp olyan tehetetlen Phenjan kémeivel szemben, mint annakidején a KGB-ügynökök kapcsán volt.

Azt viszont láttuk, hogy Kim nem szívbajos, akárkivel is álljon szemben: hatalomra kerülése óta mintegy száz embert mészároltatott le, főleg a hozzá közel állók köréből – Hyon Yong Chol  védelmi miniszterrel például azt követően végzett, hogy az elaludt egy értekezleten. Amerika ugyanakkor a demokratikus játékszabályok szerint nem tilthatja meg Rodmannek az öncélú diktátorsimogatást, miközben a volt kosaras „örök barátja” is bármikor gondolhat egyet, és megzsarolhatja a nem éppen szellemi képességeiről híres Féreg életével Amerikát. Washingtont pedig a szabad sajtó, a közvélemény és más, Phenjanban ismeretlen intézmények nyomása bármilyen alkura rávehet, ha egy híres állampolgára élete forog kockán.

A Kedves Vezető most elégedetten mosolyoghat – a Rodmannel készült fotókon talán tényleg őszintén.