Domonkos LászlóHétköznapok, itt és amott

Azt sem árt tudni, hogy a hétköznapokat, előbb vagy utóbb, mindig ünnepnapok követik

Domonkos László – 2017.06.15. 02:03 –

Különleges alkalom, különleges helyzet: évtizedek óta Németországban dolgozó, a németeket és országukat igen jól ismerő, német feleséggel és szinte anyanyelvi szintű nyelvtudással rendelkező barátommal utazhatok Nagyváradra. Barátom Váradot nem nagyon ismeri, én a mai Németországban csak hébe-hóba fordulok meg, alighanem jól kiegészítjük egymást. És ami ily módon mindkettőnk előtt színes és fölöttébb olvasmányos szőnyegként kibomlik: a hétköznapok olyan – mondjuk ki előre: rendkívüli és megrendítő – elegye, amely a látszólagos különbségek, a felszínen teljesen eltérőnek tűnő jellegzetességek dacára meglepő és felkavaró tények sokaságára hívja fel figyelmet.

Barátom egyaránt otthonos Lipcsében és Münchenben: ami a németségben hosszú évtizedek alatt kialakult és szinte végérvényessé válni látszik – ossiek vagy wessiek, egykori NDK-sok vagy nyugatiak, majdnem teljesen mindegy már –: a szinte kollektív elbutultság, a fásultság, a reménytelen (el)vágyakozás. És mindezzel párhuzamosan a szívszorító tehetetlenségtudat: az eltelt hosszabb időszak és az utóbbi két esztendő eseményeinek együttes következménye. Az 1945 óta sulykolt kollektív bűntudat, mazochisztikus önszemlélet és a globalista maszlag Némethonban különösen jól célzott össztüze együttesen jócskán megteszi a magáét. Ami meg irtózatos ráadásként a migránshelyzetet illeti, ez a hétköznapokban kétségbeejtő, olykor az abszurditásig képtelen szituációk özönét hozza magával. A rendőrség nemcsak hogy nem mer a zaklatások és az igazoló iratok hiányában elkövetett tömérdek szélhámosság és gazemberség ellen érdemben bármit is tenni, de naponta azok járnak pórul, akik mindezzel szemben megpróbálnak határozottan fellépni.

Barátom ismerősét kirúgták munkahelyéről, midőn szót emelt bizonyos sorozatos migránsbotrányok miatt, közben a taxis vágyakozva emlegeti „Orbán Magyarországát”, és undorral legyint a német nagyváros napi történéseire. Barátom feleségét családi helyzete miatt kolléga- és barátnői féltékeny irigységgel méregetik – akárcsak férjét a hivatalban, hol nyugodt fölénnyel közölheti a német hatósággal, hogy ő, kérem, sohasem volt német állampolgár.

Az a váradi magyar viszont, aki ugyanúgy magyar állampolgár (is már), mint Szent László városát most meghatott csodálattal járó barátom, szintúgy jóformán naponta kénytelen szembesülni – négyéves kegyelmi szünet híján – az idestova százéves evidenciával. Gyűlölt-lenézett „bozgor”, akinek csak két választása lehet, vagy beolvad a tömeges betelepítések miatt többségivé vált másnyelvű közegbe, vagy szedi a sátorfáját és átlép – lám, dicső atlantisták! – a gyönyörűségesen légiesült trianoni határon, és megy az övéi közé, a csonka országba. A nagyváradi és a németországi hétköznapok között, bámulatos azonosságok, párhuzamok, egybeesések mutatkoznak: másodrendű őslakosok, álszent módra gyűlöletes áldemokrácia, satöbbi, satöbbi.

Tőkés püspök úr jóvoltából kezemben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Transylvanian Monitor című, kisebbségi és emberi jogi figyelőszolgálatának jelentése a 2014 és 2016 között történt magyarellenes megnyilvánulásokról Romániában. Pontosan 302 dokumentált, lejegyzett eset. Szerényen számolva is jóformán minden másnapra egy. A váltig szinte színmagyar Székelyföldön egymást érik a rendőrségi zaklatások; a hangosbemondó – csepp a tengerben – kizárólag románul tájékoztat a vasút- és autóbusz-állomásokon; itt, Váradon a középületekről levetetik Partium zászlaját; Kolozsváron rendszeresen fenyegetik, bántalmazzák a többnyelvű helységnévtáblák érdekében fellépőket; a decentralizációt, az adók Erdélyt – vagy éppen Nagyváradot – és ne Bukarestet gazdagító felhasználását követelő óriásplakátokért irgalmatlanul büntetnek. És a sort még igen hosszasan, oldalakon át lehetne folytatni.

Ennyit a hétköznapokról itt, Váradon, német földről vagy minden magyarok fővárosából érkezve, miközben Szent László királyunkra emlékeznek a szépen rendbe hozott várban, a Bémer téri kávéházban finom a szilvás unikum, a Sas-palotában, a sörözőben pedig Gina, a kedves kis román felszolgálólány akcentussal bár, de szívesen, kimondottan aranyosan beszél magyarul – és csak magyarul, bár tud angolul is –, a főtéri Szent László-templomban pedig a nagy király sokszorosított képe fogadja a padsorokban a városában megilletődött szeretettel téblábolókat.

Hazafelé barátom már terveiről beszél – a teljes hazaköltözés tulajdonképpen már régebben megtörtént, a kinti ügyek lezárása van folyamatban, még némi munka is odaköti, nem beszélve a múltról, hát persze. Igen, a kút legmélye, a múlt. Ami eltéphetetlen, megszakíthatatlan, eltüntethetetlen, örök, mint Juhász Gyula Annája és Ady Lédája, vagy éppen maga a két poéta, akik a holnaposokkal édes négyesben a váradi főutcát őrzik, és vitatkozzunk bár Bandi bátyánkkal Jászi Oszkárról vagy a szabadkőművesekről, mégiscsak ők a múlt igazi és fajtánkbéli strázsái.

A múlté, amely a napi gyötrelmek és a jövendő baljós kérdőjelei között is a miénk és csakis a miénk, jobban és erősebben, mint gondolnánk, Lipcsében és Nagyváradon egyaránt. És azt sem árt tudni, hogy a hétköznapokat, előbb vagy utóbb, mindig ünnepnapok követik.