Ludwig EmilDuplázódó terhelés

A minap kezembe került egy különös darab apám könyvhagyatékából

Ludwig Emil – 2017.06.14. 04:07 –

A Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1961-ben jelentette meg, a címe: Versenyfutás a 2000-ik évig. Pikáns mivoltát az fűszerezi, hogy a szerzője – Fritz Baade, neves közgazdász és a kieli Világgazdasági Intézet vezetője – nyugatnémet állampolgár volt. Abban az időben ez olyan ritkaságnak számított, mint amikor két fehér holló egymásnak ütközik az EMKE aluljáróban, de még azon sem csodálkozhattunk volna, hogy az NDK kormánya jegyzéket intéz a magyar Külügyminisztériumnak „fasiszta politikai termék” kiadása miatt.

Hogy milyen világ is volt akkoriban a szovjet „béketáborban”, kiolvasható az MTA Történeti kronológiájából. A Német Demokratikus Köztársaság Berlin nyugati zónájának határán 1961. augusztus 13-án rohammunkában kőfalat emeltek a lakosság tömeges átszökésének megakadályozására; Walter Ulbricht és a Stasi véget vetett a „lábbal történő szavazásnak”. Mongol kormányküldöttség érkezett Budapestre tíznapos baráti látogatásra, Todor Zsivkov elvtárs egy hetet töltött el nálunk a bolgár párt- és kormánydelegáció élén. Az ENSZ közgyűlése újra napirendre tűzte az 1956-os „magyar kérdést”, Jurij Gagarin őrnagy a Vosztok űrhajó fedélzetén elsőként repült egy kört a világűrben. A magyar kormány december 10-én felemelte a sör és a dohány árát.

Fritz Baade (1893–1974) munkájának alcíme a „Jövő nagy kérdése: földi paradicsom vagy az emberiség pusztulása”. A magyar kiadás terjedelmes, alapos előszava meglepően tárgyszerű hangnemben üti fel az akkoriban még kényesnek számító témakört; az obligát „vörös farok” mégsem maradhatott el, sőt éppenséggel a bevezető szöveg elejére került, politikai miheztartás végett.

„Az igazi verseny, napjaink és világunk valóságos tartalma az emberi társadalmon belül zajlik le az emberi társadalom tegnapja és holnapja között. Úgy is mondhatjuk: a társadalmi létének törvényszerűségeit felismerő, azt tudatosan alakító, a saját alkotásait ésszerűen alkalmazni képes ember és az anarchisztikus individualizmusban megrekedő, a képességeit és a fejlődésbe vetett hitét megtagadó ember között. Aki ezt nem veszi észre, úgy látja, mintha az ember az önmaga által fejlesztett természeti erőkkel nem tudna megbirkózni, és azok modern homunculusokként legyőznék a teremtőjüket” – írta az előszóban Vajda Imre (1900–1969) közgazdász akadémikus.

Baade ugyancsak a lényegre tapintott: a versenyfutást a rohamosan szaporodó emberiség annak képességeivel csak akkor tudja megnyerni, ha az ember kielégítően el tudja látni magát élelemmel, energiával és a modern élet egyéb szükségleteivel. A szerző azért számolt jócskán előre, tekintett a negyvenévnyi horizontra: 2000-re, mert addigra a világprobléma rangjára emelkedik a népesség szaporulata és az ellátása.

Földünk lakossága 1960 körül ötvennégymillió emberrel gyarapodott évente, tízévente félmilliárd lélekkel. Ennek a hírnek már akkoriban sem volt olyan nagy súlya, mint a futballmeccsek eredményeinek, a divatbemutatóknak és a tévénézők málé bámulásának. Pedig az a lélekszám már akkor kiadta Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország teljes népességét. Akkortájt még „csupán” 2,5 milliárd ember élt világunkban, a mostani lakosságszámnak pontosan az egyharmad része.

A népesség sokasodásának trendjét az ismert történelem becsült adataiból próbáljuk megközelíteni. L. Dudley Stamp angol demográfiai szakértő 1952-ben megjelent munkája szerint a Krisztus születése előtti 7000-ben ötmillió ember lakhatott a Földön, de legfeljebb is csak húszmillió. A középértéket véve, 2500 év leforgása alatt megduplázódott a teljes népesség, húszmillióra. A kettőződések egyre rövidülő időszakok alatt történtek: Krisztus születése idején már legkevesebb százmillióra, maximum a duplájára volt becsülhető a földlakók száma. Ismét megfelezve a „futamidőt”, a világ népessége kétszeresére nőtt ezer lepergett esztendő alatt. Szent István király uralkodása idején már 320 millió főnyi „globális” embertömeggel számolhatunk, majd hétszáz év múltával elértük a hatszázmillió főt. Itt beleszólhattak a trendbe a középkori járványok is Európa-szerte, ami már akkor előrevetítette a tömeges népszaporulattal együtt járó biológiai, gazdasági és erkölcsi bajokat.

A hetedik duplázás 1850 körül történt, amelynek eredményeként 1,2 milliárdnyira szaporodott az emberiség. A nyolcadikra az 1950-es években került sor: akkor mintegy 2,5 milliárd ember élt a Földön. A világháborúk halálos áldozatainak száma szinte alig nyom valamit a latban. Fritz Baade könyvének adatait egyéb forrásokból kiegészítve, 1950-től 1990-ig ötmilliárd főre sokasodott a világunk, 1990-től 2010-ig pedig hétmilliárdra. A legfrissebb adatok szerint 2017-ben már eddig 7,347 milliárdra növekedtünk, a növekményt interpolálva az év végén már 7,5 milliárdan leszünk szépséges sárgolyónkon.

Lengyel-, Cseh- és Magyarország, valamint Szlovákia összlakossága időközben hatvanhárommillió főre növekedett – közben fogyatkozott is –, nem sokat szaporodva 1950 óta. Összes globális lélekszámunk folytonosan követhető az interneten, a digitális demográfiaiszám-mutatón. E sorok írásakor 35,785 millió lélekkel gyarapodott Földünk összlakossága január 1-je óta, októberre annyival leszünk többen, amennyi a visegrádi négyek teljes lakossága.

A nagy kérdés: meddig bírja a természet az egyre ránehezedő embertelen terhelést?