Boros ImreFelismert szükségszerűség

Mindennapi életünkben a szimbolikus ügyeknek jóval nagyobb a jelentőségük, mint elsőre gondolnánk

Boros Imre – 2017.06.13. 03:29 –

A „szabadságeszme” mint szimbolikus ügy először 1789-ben emelte magasra zászlaját, amikor a francia forradalom meghirdette a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszórendszert. Korábban lojalitásról, társadalmi kötelezettségekről, családhoz, valláshoz, hazához kapcsolt hűségről volt szokás értekezni. A társadalmat ezek a szimbolikus értékek motiválták. De alig telt el négy év 1789 után, és Franciaország máris ízelítőt kapott a középpontba helyezett szabadságeszme mélyebb lényegéből, az új szimbólum megmutatta erejét a napi gyakorlatban is.

A másfél évig tartó jakobinus diktatúra alatt a korlátait nem ismerő „szent szabadság” jegyében a fran­ciák tízezrével váltak fejvesztettekké a guillotinok és időnként a kartácstűz alatt. A szabadságuk korlátaiba a jakobinus vezetők maguk is gyorsan beleütköztek, és az ő fejük is a porba hullott. Az azt követő másfél évtized pedig legalább egymillió fiatal francia férfi életébe került, hiszen ők vitték a szabadság szent zászlaját mindenhova, ahol kívánták, és oda is, ahol nem. Érdekes, hogy a bolsevik hatalomátvételek után is tocsogott vérben a hatalomra került „elit”, és a „haladóknak” is fenemód tetszett a csak saját használatra kitalált szabadságfogalom. A cári család mellett milliókat gyilkoltak halomra, időnként az áldozatok saját soraikból kerültek ki, miközben még egymásnak is a szabadságot emlegetve köszöntek, „Szabadság, elvtársak!”

Szinte üzenetértékűnek is tekinthetjük, hogy pontosan kétszáz év múlva jött el az ideje annak, hogy a mi vidékünkre is ismét ráragyogjon eredeti pompájában a mindenféle szabadságok napja (1989). Ámde további több mint két évtized után még ma is ott tartunk, hogy aki a szabadság fogalmát társadalmilag értelmezhető és egészséges működést biztosító keretekbe kívánja helyezni, az minimum náci, mert a szabadság szent és korlátlan. Történik mindez annak ellenére, hogy a korlátok nélküli szabadságértelmezés kezdetektől illúzióvá tette a társeszméket, az egyenlőséget és főként a testvériséget. A korlátok nélküli szabadságfogalom mai zászlóvivői, a hajdani jakobinusok, későbbi bolsevikok mai utódai és a szinte minden európai fő pártvonulatban (szocialisták, néppártiak) szellemi piacvezetőkké vált liberálisok. Ők a törvényekre alapított európai rend megdöntésén, a korlátlan szabadság jelszavával idestova 1968 óta hangyaszorgalommal buzgólkodnak, és művüket be szeretnék végre fejezni. A társadalmakkal feledtetni óhajtják, hogy a szabadság és a társadalom egészséges működését szolgáló törvények között nagyon is jól értelmezhető kapcsolatnak kell lennie. Ugyanis nem kisebb szellemi óriás, mint a német filozófus zseni, Hegel definiálta a szabadságot úgy, hogy az nem más, mint a felismert szükségszerűség. (Hegelt ugyan még hivatalosan nem dobták sutba, bár ebben a vonatkozásban egyáltalán nem idézgetik.)

A természet esetében könnyű belátni, hogy azt korlátokat képező törvényszerűségek irányítják, és ezekkel szemben egyet tehetünk, a saját érdekünkben kiismerjük őket, és alkalmazkodunk hozzájuk. Az emberiség felismert egyes természeti törvények szabta korlátokat és lehetőségeket, és élt velük, tehát nőtt a szabadsága, és immár repülni és sok egyéb mást is tud. (A szovjet „haladók” azonban még a természet törvényeit is megerőszakolták volna, ám a folyók folyásirányát még nekik sem sikerült megfordítaniuk.)
Azonban a társadalom működését szabályozó törvényszerűségek ügyé­ben a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Részint ezeket a törvényszerűségeket nem a természet alkotja, és a mi dolgunk nem csak a felfedezés és az alkalmazkodás. Maguknak a törvényeknek a megalkotását is emberekre bízzák, akik szubjektív, másoktól független, szuverén akarattal rendelkeznek. A törvényalkotó szuverén akaratot korábban uralkodók képviselték, ők építették a törvények keretében lehetséges szabadságok megvalósításához vezető utakat. Ám őket éppen és hangsúlyosan, a francia forradalom óta fokozatosan levették a porondról. A folyamat eltartott jó egy évszázadig, legalábbis a ma művelt Nyugatnak mondott terekben. Helyettük a népfelség, a népszuverenitás gyakorlata nyert teret. A jakobinus utódoknak azonban több-kevesebb sikerrel azóta valahogy mindig a többség soraiban sikerült találni magukat. Bajuk akkor van, amikor ez nem így történik. (Talán azért eszelték ki rögtön a francia konventben a pártokat, noha a többség akkor is a „mocsárhoz” tartozó párton kívüli volt.)

Ha a nyerő leosztásból kimaradnak, azonnal diktatúrát és annak minősített eseteit kiáltják, és felhatalmazottnak érzik magukat a csak nekik tetsző „demokratikus” rend visszaállítására. Ha esélyük nincs, hogy a következő többségnek ismét részesei legyenek, akkor más módszerekhez nyúlnak. A többségre alapított népfelséget képviselők soraiba még több fizetett ügynököt csempésznek, akik a törvényes rendet belülről bomlasztják. Feladatuk, hogy a többség érdekeit szolgáló törvényeket szabotálják, esetleg meg is változtassák.

Újabban elterjedt módszer a társadalmi hangulat mesterséges imitálása kevés számú, de annál hangosabb fizetett szervezet (nem kormányzati szervek, NGO-k) rendszerének felépítésével. Nemzetközi szinten ez a harcmodor rendkívül jól áll, különösképpen az Európai Unióban. Ma ott tartunk, hogy a közösség szintjén hajdanán hozott és az érintett nemzetekre telepített törvényeket hivatalos fórumokon – mint például az Európai Bizottság – nyíltan meg lehet szegni. A törvényszegésre biztatók elmarasztalás helyett fényes fogadtatást kapnak.

Fényesebben ezt semmi nem bizonyítja jobban, mint a határok védelmére vonatkozó schengeni kötelezettség kétségbe vonása. Aki ezt betartja, annak kritika és esetleg büntetés jár, aki megsérti, annak szolidaritás és hála. Ötletrohamok jelzik, hogy miként kellene büntetni a törvényt betartókat, esetleg szolidaritási járulékokkal vagy költségvetési megvonásokkal.

Ez a jakobinus partizánharc jó ideje azért folyik, mert egyrészt csak félsikert aratott a rendszerbe való felforgató beépülés, a népek kezdenek felébredni, és igyekeznek a kakukkfiókákat kiszorítani a fészekből. A jakobinusok azonban rájöttek, hogy rendszerbe építve kell valamit elérni, még akkor is, ha a felforgatás már nyilvánvaló, mert forradalomra – tömegtámogatás híján – semmi esély. Éppen ezért rendelt ideje lenne annak, hogy a Hegel által képviselt szabadságfogalom az ő esetükben is érvényre jusson végre, hogy rájöjjenek, az ő szabadságuk sem lehet fékeveszetten dühöngő, hanem az is korlátos, és nem más, mint a szükségszerűség felismerése.

Az európai népeken áll, hogy ezt meg is mutassák nekik. Ha nem teszik, közel az idő, hogy olyan új törvényzuhatag zúdul rájuk, amelyben pokollá válik az életük.