Százötven éve koronázták királlyá Ferenc Józsefet

„Áldom az isteni gondviselést, hogy e magasztos percet megérnem engedte”

Ligeti Dávid – 2017.06.08. 01:17 –

Százötven éve, 1867. június 8-án magyar királlyá koronázták I. Ferenc József osztrák császárt. A magyar koronázások történetében első ízben Budapest volt a ceremónia helyszíne (a kortársak már ekkor – az 1873. évi hivatalos egyesítés előtt – is gyakran így nevezték a fővárost). A koronázás szimbolikusan is lezárta a Habsburg-neoabszolutizmus korszakát, egyben legitimálta az osztrák–magyar kiegyezést. Ferenc József csaknem fél évszázadig regnált magyar királyként.

koronázási-domb A király a koronázási dombon, a Lánchíd pesti hídfőjénél megteszi a négy égtáj felé a kardvágásokat (Forrás: Wikipedia)

A koronázásig vezető út igen rögös volt. Jóllehet 1848. december 2. óta Ferenc József osztrák császár volt, a magyar szabadságharc közepette fel sem merülhetett a magyar királyi koronázás. Ezt a folyamatot Habsburg részről tovább erősítette az 1849. március 4-én kiadott – oktrojált – olmützi alkotmány, majd a magyar részről erre való reakcióként érkező április 14-én deklarált trónfosztás.

Az abszolút uralkodó

A szabadságharc orosz segítséggel történt leverése után az osztrák császár abszolút monarchaként gyakorolta uralmát, és II. József példáját követve – lényegében a magyar királyi méltósággal járó kötelezettségek elkerülése végett – nem kívánta magát megkoronáztatni. Fájdalmas módon megismétlődött az Ányos Pál költő által – a jozefinizmus idején – megfogalmazott verssorok igazsága: „Míg koronánk homlokodra nem száll / Erőszakos úr vagy nem pediglen király.”

A szabadságharcot követő véres megtorlások után tovább folytatódott a magyar alkotmányos berendezkedés lebontása. Ferenc József az 1850-es években tett magyarországi látogatásai is inkább a hódító/meghódolt viszonyát, semmint egy törvényes uralkodó vizitációit idézték. E légkör leghíresebb lenyomatát képezte Arany János A walesi bárdok című balladája.

Ebben a helyzetben változást csak az 1859. évi szárd-francia–osztrák háború hozott, amikor világossá vált, hogy az a katonai potenciál, amelyre Ferenc József támaszkodik, korántsem legyőzhetetlen. Ennek megfelelően

már 1860 körül közeledés volt tapasztalható a magyar politikai elit felé egyfajta kompromisszum elérésére, amely később a kiegyezés nevén vonult be hazánk történelmébe. Ebben a folyamatban kulcsszerepet játszott Ferenc József hitvese, Erzsébet császárné, aki nagy szimpátiát tanúsított a magyarok iránt.

A koronázás elvi alapját Ferenc József 1867. február 17-i dekrétuma teremtette meg, amelyben kijelentette: „Örömmel ragadjuk meg az alkalmat, hogy Magyarország alkotmányát helyreállítsuk s e célból a magyar felelős miniszteri kormányt megalakítsuk!” E két feltétel közül a második gróf Andrássy Gyula kinevezésével megvalósult. Az alkotmány helyreállítása azonban magában foglalta a császár magyar királlyá koronázását.

A kiegyezés révén újjászervezett Habsburg Birodalomban – immár Osztrák–Magyar Monarchia néven – a két ország közti legerősebb kapcsot a közös uralkodó, Ferenc József jelentette, aki egy személyben volt osztrák császár és magyar király. A közös címeren látható „feloszthatatlan és szétválaszthatatlan” (indivisibiliter ac inseparabiliter) jelmondat leginkább a közös uralkodóban öltött testet. Erre való tekintettel igen nagy közjogi szerepe volt a király megkoronázásának, valamint annak a ténynek, hogy a kiegyezést szabályozó 1867. évi XII. törvénycikkelyt már legitim magyar királyként szentesíthesse az uralkodó.

A szertartásra való előkészületek több hetet igényeltek. A budavári Nagyboldogasszony (Mátyás-) templomban emelvényeket ácsoltak, szőnyegeket, díszes drapériákat helyeztek el, valamint számos lobogót is felvontak. A pesti oldalon pedig az ország vármegyéinek földjéből kialakították a koronázási dombot.

A koronázási ünnepségek összesen hat napon keresztül, 1867. június 6. és 11. között zajlottak.

Június 6-án a budavári palotában fogadta az uralkodópár a magyar országgyűlés mindkét házának „hódoló küldöttségét”. Az esemény legfontosabb mozzanata az úgynevezett koronázási hitlevél átadása volt Ferenc József részéről. A magyar alkotmányosság teljes helyreállítását jelentette az uralkodó kijelentése: „Az […] Elénk terjesztett koronázási hitlevelet kegyelmesen elfogadjuk s aláírásunkkal ellátva ezennel átadjuk.” Az országgyűlés képviselői előtt pedig a mélyen meghatódott Erzsébet kijelentette, hogy „Áldom az isteni gondviselést, hogy e magasztos percet megérnem engedte”, vagyis ismét kifejezésre juttatta a magyar nép iránti rokonszenvét.

Június 7-én a koronázási jelvényeket ünnepélyes külsőségek közepette átvitték a királyi palotából a Mátyás-templomba, miközben a budapesti templomok harangjai zúgtak.

A néhány száz méteres út mentén végig katonák álltak, majd a koronaőrök elhelyezték a koronázási ékszereket a templomban.

A Mátyás-templomban a koronázási mise kezdetén a király esküt tett „az igazság és a béke fenntartására”. Ezt követően Simor János hercegprímás krizmával felkente az uralkodót, majd Ferenc Józsefre felöltötték a koronázási palástot, valamint átvette a kardot is. Ezután az esztergomi érsek és a nádori jogkört betöltő Andrássy Gyula Ferenc József fejére helyezte a Szent Koronát, majd a király jobb kezébe a jogart, bal kezébe pedig az országalmát adták. Andrássy szerepét és funkcióját Deák Ferenc javaslatára alakították ki, hiszen 1867-ben már nem működött nádor.

Éljen a király!

Hasonló módon ment végbe Erzsébet királyné koronázása, de az ő fejére csak az úgynevezett házi koronát helyezte a veszprémi püspök, majd Simor és Andrássy a vállához érintették a Szent Koronát. A miniszterelnök „Éljen a király!” felkiáltását az ünneplők vissz­hangozták. A hadsereg huszonnégy ágyúlövéssel köszöntötte a királyt, majd Budapest összes harangjának zúgása is a világ tudtául adta az intronizációt.

A koronázás a korábbiakban ismertetett közjogi fontossága, valamint szertartásának méltósága igen fontos morális tartalommal bírt; ahogy az egyik kortárs fogalmazott: „Alkotmányos ünnep ez, mely a népnek az országos ügyek iránti érdeklődését emeli, – ünnep, melynek külső szertartásai […] mélyen hatnak a lélekre”. A ceremónia fényét tovább emelte, hogy Európa egyik legünnepeltebb zeneszerzője, Liszt Ferenc Koronázási Miséje hangzott el a templomban. A Mátyás-templomban rendezett koronázást követően Ferenc József a – mai Kapisztrán téren álló – Helyőrségi Templomban Szent István pallosával aranysarkantyús vitézeket avatott, majd a mai Március 15. térre vonult a koronázási menet. Itt a miniszterelnök nyújtotta át a koronázási hitlevelet megerősítő esküformát a hercegprímásnak, aki felolvasta azt, majd Ferenc József „Kelet felé állva, jobb kezének három ujját feltartva, bal kezében a feszülettel” megismételte Simor szavait.

A menet ezt követően észak felé vonult, és a Lánchíd pesti hídfőjéhez érkezett. Itt a mai Széchenyi István téren alakították ki a koronázási dombot, amelyhez az összes vármegye küldött földet. Az utóbb az uralkodóról elnevezett téren a király felvágtatott a dombra, majd a négy égtáj felé kereszt alakban kardvágást tett, megesküdve az ország védelmére.

Lakoma és kegyelem

Ezután a királyi pár a Lánchídon át a királyi palotába lovagolt, ahol visszavonult. A nagyteremben lakomát szolgáltak fel. A király fején a koronával és Szent István palástjában jelent meg, a királyné a házi koronáját jelképező gyémánt diadémot viselte. Az asztali előkészületek is részletesen szabályozottak voltak:

a kézmosáshoz használatos vizet a miniszterelnök öntötte, a kéztörlőt pedig a hercegprímás nyújtotta a királyi párnak. A ceremónia másnapján a király közkegyelemben részesítette a politikai vagy sajtóügyekben elítélteket, s a nemzettől koronázási ajándékként kapott ötvenezer aranyat – Deák Ferenc tanácsára – az 1848–49-es szabadságharcban elesett honvédek özvegyei és árvái javára ajánlotta fel. A „haza bölcse” ugyanakkor maga nem vett részt a koronázáson: ezzel szimbolikus módon jelezte, hogy maga sem engedett a negyvennyolcból. Utóbb ezt a tényt több ízben is meghamisította a történelmi emlékezet, hiszen mind a Millenniumi Emlékmű, mind pedig az Andrássy-szobor koronázási jelenetein ott volt Deák harcsabajszos alakja. Zala György mindkét domborművön Erzsébet királynét tette a történések központi alakjává, miközben a királyt lényegében elrejtette a kompozíciókon – az Andrássy-szobor koronázási domborművén Andrássy és Simor takarják el az uralkodót, miközben a térdelő monarcha fejére teszik a Szent Koronát.

Százötven évvel ezelőtt szembetűnő volt néhány Balközép párti politikus tiltakozása, akik a ceremónia idején a cinkotai nagyiccei fogadóban tiltakoztak a koronázás ellen. Álláspontjukat erősítette, hogy a koronázást nem kísérte Ferenc József bocsánatkérése az 1848–49. évi szabadságharcot követő megtorlást érintően. Az uralkodó a legjobb alkalmat szalasztotta el e lépés megtételére, amely kínzó hiányt jelentett a dualista állam megerősítésére. Az 1867. évi koronázást – különösen a radikálisabb ’48-as eszméket vallók miatt – ezért sem kísérhette valódi nemzeti egység, amely nem pusztán Ferenc József fél évszázados magyar királyi működésére, hanem a történelmi Magyarország sorsára is baljós árnyat vetett. Nem meglepő, hogy a Millenniumi Emlékművön a mai napig az a dombormű látható Ferenc József megkoronázása helyett, amelyen Kossuth fegyverbe hívja az Alföld népét, és az Andrássy-szobor domborművének helyreállítására is csak tavaly kerülhetett sor.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa