IV. Károly és a Sixtus-affér

Egy sikertelen békekötési kísérlet, amiért az Osztrák–Magyar Monarchia fizette a legsúlyosabb árat

Ligeti Dávid – 2017.05.30. 01:03 –

A Nagy Háború negyedik évében, 1917. március 24-én az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodója levélben fordult Raymond Poincaré francia elnökhöz, amelyben békét kínált az antantnak. Az alig öt hónapja regnáló Károly trónra lépésétől kezdve a békekötés elszánt híve volt, amelynek módját lázasan kutatta.

német bombák 20170530Különböző méretű német bombák, a háttérben egy Gotha GV bombázó (Forrás: Wikipedia)

Kézenfekvő megoldást kínált az ellenséggel való kapcsolatfelvételre, hogy Bourbon-pármai Zita királyné két fivére, Sixtus és Xavér a belga hadseregben szolgált. Ennek oka az volt, hogy a Francia Köztársaság szigorúan tiltotta a Bourbonok hivatalviselését, közfunkció betöltését, és az egyébként Franciaországban élő két herceg nem léphetett be a francia hadseregbe.

A mélyen vallásos és erős szociális érzékenységgel bíró osztrák–magyar uralkodó – a borzalmakat a fronton is látva – megiszonyodott a háborútól, és már trónörökös főhercegként is a béke mielőbbi megkötését szorgalmazta. Károly egyszerre rettegett a belső forradalom rémétől, amelynek forgatókönyvét a cári birodalom bukása reprezentálta, valamint a háború eszkalációjától és elvesztésétől. Továbbá a Monarchia 1915–1916. évi sikereivel elérte azokat a célokat, amelyek a háborúba lépését diktálták, vagyis megvédte területi integritását.

A kapcsolatfelvétel

Károly a háború mielőbbi befejezésére már trónra lépésekor, 1916. november 22-én ígéretet tett: „Mindent meg akarok tenni, hogy a háború borzalmait és áldozatait a lehető leghamarabb elhárítsam, és népeim számára visszaszerezzem a béke oly annyira hiányzó áldásait.” A Nagy Háború iszonyú rombolása és intenzitása, valamint a hátország közvetlenebb részvétele ellenére sem volt olyan totális háború, amelyben a küzdő felek csak a végső győzelmet tekinthették reális opciónak, ezért az öldöklő küzdelem során a hadviselő felek – elsősorban a központi hatalmak – többször fogalmaztak meg békeajánlatokat, illetve különbéke-terveket. A legtöbb ez irányú próbálkozás a Monarchia részéről történt; ennek az lehet a magyarázata, hogy egyedül Ausztria–Magyarország vett részt a háborúban komolyabb expanzív célok nélkül.

Károly anyósa, Mária Antónia főhercegnő 1917. január végén a svájci Neuchatelben találkozott az osztrák–magyar uralkodó sógoraival. Mária Antónia megerősítette, hogy Károly elszánt a békekötésre, amelyre egyébként már bizonyítékot is szolgáltatott a központi hatalmak 1916. december 12-i békeajánlata. Ez a dokumentum azonban a győzelmes béke koncepcióját fogalmazta meg, hiszen nem tartalmazta a központi hatalmak által elfoglalt területek kiürítését vagy a franciák számára különös fontossággal bíró Elzász-Lotaringia átadását.
Bourbon-pármai-Sixtus-hercegBourbon-pármai Sixtus herceg (Forrás: Wikipedia)
A svájci találkozón azonban a főhercegnő diszkréten utalt rá, hogy Károly hajlandó az antant számára jóval kedvezőbb feltételek mentén is békét kötni. A francia kormánnyal kapcsolatban álló Sixtus herceg meg is nevezte a három kulcsfontosságú kérdést, amelyek Elzász-Lotaringia helyzete mellett Szerbia, valamint Belgium sorsa voltak.

Az egyeztetés Károly bizalmas barátján, gróf Erdődy Tamás révén folytatódott, és azzal az eredménnyel zárult, hogy a fivérek Bécsbe utaztak személyes találkozóra. Erre az útra a legszigorúbb titoktartás mellett kerülhetett csak sor, hiszen a Monarchia és Belgium között is hadiállapot állt fenn. Károlyt sikerült meggyőzni, hogy engedjen a Svájcban kialkudott feltételekben, amelyet nagymértékben támogatott az a tény, hogy a franciák nyitva hagyták Olaszország helyzetét, valamint irredenta törekvéseik kérdéskörét.

Károly első levele

Az osztrák császár, egyben magyar király bátor lépésre szánta el magát március 24-én, hiszen jogosnak ismerte el Franciaország igényét az 1871-ben elvesztett két tartományára, továbbá nem zárkózott el Belgium szuverenitásának helyreállításától, mi több, Szerbia függetlenségének biztosításától sem. Károly kikötötte azonban, hogy Belgrádnak szakítania kell a nagyszerb politikai célokkal és propagandával. A Habsburg-monarcha tehát nyugaton elismerte azokat a hadicélokat, amelyekért Nagy-Britannia (Belgium kérdése), valamint Franciaország (Elzász–Lotaringia) küzdött. A világháború folyamán első ízben történt olyan békekötési szándéknyilatkozat, amely reális kompromisszumot kínált a konfliktus mielőbbi lezárására. A király azonban a levél végleges szövegét még saját külügyminiszterével, gróf Ottokar Czerninnel sem ismertette, s ennek egy évvel később fatális következményei lettek. A levél – amelynek tartalmát a fran­ciák mellett az angolok is megismerték, az olaszok viszont nem – komoly hatást váltott ki az antant táborán belül. Lloyd George brit miniszterelnök március 31-én egyenesen kijelentette, hogy Károly levele – maga a béke (C’est la paix!).

Párizs és London mindezen információk birtokában megpedzette az olaszoknál, hogy hajlandók lennének-e befejezni a háborút az 1915. évi londoni egyezmény céljai teljesülése nélkül – ez esetben Dél-Tirol és Trieszt a Monarchia birtokában maradt volna. Az olasz politikai vezetés határozott nemmel válaszolt.

Károly második levele

Mindeközben Károly is fontos tanácskozást folytatott II. Vilmos német császárral 1917. április 3-án Bad Homburgban. A Monarchia uralkodója nem terítette ki lapjait a békével kapcsolatban, viszont utalt arra a veszélyre, hogy a központi hatalmakban is forradalmak robbanhatnak ki, ahogy az történt három héttel korábban Oroszországban. A németek viszont azonnal elutasították Czernin azon javaslatát, hogy Berlin lengyel területeket annektáljon, kompenzálandó az Elzász–Lotaringia átadásából fakadó veszteségeket.

A békekötési szándék még intenzívebbé tétele érdekében, valamint az első levél tanulságait értékelve a két herceg ismét Bécsbe utazott 1917 májusában. Károly a korábban megfogalmazott javaslatokat azzal egészítette ki, hogy a Monarchiának nincsen lehetősége az olasz területi követeléseket teljesíteni, mert ezt a birodalom lakossága nem fogadná el. A gyakorlatban ezzel a döntésével fulladt kudarcba a Sixtus fivérek missziója, mivel enélkül az antant nem fogadta el a Monarchia béketörekvését és közeledését. Másképpen úgy is megfogalmazhatnánk a két levél történetét, hogy a nyugati antant azt tesztelte: meddig hajlandó Károly elmenni a béke érdekében, illetve a németek hogyan reagálnak, és mennyi informá­ciójuk van ezekről a szándékokról.

A Monarchia helyzetét nagymértékben rontotta az Amerikai Egyesült Államok április 6-i hadüzenete a Német Birodalomnak, jóllehet Washington csak decemberben deklarálta a hadiállapotot a dualista állam ellen. Mindenesetre így még egy nagyhatalom befolyásolta a békekötés esélyét. Maga Károly a különbékében látta a birodalom megmaradásának zálogát, és utóbb helyesen ismerte fel, hogy Amerika háborúba lépéséig lehetséges a megegyezés.

A Monarchia béketapogatódzásai közül a Sixtus-levelek elküldése volt a legfontosabb. Károly jó érzékkel ismerte föl, hogy a polgári forradalomtól is meggyengült Oroszország, valamint a háborúba még aktívan nem bekapcsolódó Egyesült Államok miatt ezekben a hónapokban volt némi esély a megegyezésre. Ebben az időszakban az antant birkózott nagyobb nehézségekkel: a francia hadsereg az összeomlás határára került tavaszi offenzívája nyomán, így az egész nyugati front helyzete megrendült. Lloyd George brit miniszterelnök 1917. május 9-én maga is úgy nyilatkozott, hogy „ilyen körülmények között az a legelőnyösebb, ha békét kötnek Ausztriával”.

A Monarchia mégsem köthetett területi integritását megőrző békét 1917-ben, mivel Olaszország, Szerbia, Románia, valamint a csehszlovák mozgalom egyaránt ragaszkodott területi követeléseihez. Ami pedig Nagy-Britanniát és Franciaországot illeti, ők nem engedhették meg, hogy Németország és a Monarchia keleten jelentősen erősödjék, mert ez felborította volna az európai erőegyensúlyt. Végül pedig érdemes felidéznünk, hogy az antant kérlelhetetlenségét a Monarchia békeajánlataival kapcsolatban az is táplálta, hogy azok megtételét részben a dualista állam gyengeségének tulajdonította. Paradox módon így a békeajánlat pont azon erőket erősítette, amelyek már a háború kitörése idején radikális célokat fogalmaztak meg, vagyis az Osztrák–Magyar Monarchia szétzúzására irányultak.

A botrány kirobban

Károly második levelével, illetve az antant válaszának hiányával véget is ért volna ezen békekötési szándék története, de egy évvel később kirobbant a Sixtus-affér, vagyis botrány keletkezett a levelekből. Ennek kiváltó oka Czernin külügyminiszter 1918. április 2-i nyilatkozata volt, amelyben deklarálta, hogy egy évvel korábban már megüzente a franciáknak: a béke egyetlen akadálya Párizs ragaszkodása Elzász-Lotaringia visszacsatolásához. A francia miniszterelnök, Georges Clemenceau erre replikázva kijelentette: maga Károly ismerte el ezt az igényt jogosnak. Amikor mind Ká­roly, mind Czernin tagadott, a francia elnök nyilvánosságra hozta Károly első, március 24-i levelét, denunciálva mind az uralkodót, mind a külügyminisztert. Czernin a kirobbanó botrányba bele is bukott, miután a kínos magyarázkodásra kényszerülő Károly leváltotta.

Az afférnak több súlyos következménye volt. A Monarchia katonai szabályzatai a leghatározottabban tiltották az ellenséggel való tárgyalást, egyezkedést, amely hadbírósági eljárást és akár kivégzést is maga után vonhatott. Most napvilágra került, hogy a Legfelsőbb Hadúr végeredményben ezt a tettet hajtotta végre! Károly szavahihetősége ezzel jelentős csorbát szenvedett. Különösen romboló hatása volt Clemenceau lépésének a németekkel való viszonyban, akiket megdöbbentett Károly azon lépése, hogy német területek átadása árán kívánt különbékét kötni. Mindezek tükrében nem csoda, hogy amikor 1918 májusában IV. Károly a belgiumi Spa városába utazott, hogy a német politikai és katonai vezetéssel egyeztessen a kialakult helyzetről, gyakorlatilag Canossát járt a német hadvezetőségnél.

Egész Európa veszített

Az Osztrák–Magyar Monarchia, dacára annak a ténynek, hogy a Nagy Háború résztvevői közül a legtöbbször kísérelte meg annak mielőbbi lezárását, végül a legsúlyosabb árat fizette a háborús vereségért: megszűnt létezni. Jóllehet nolente volente Ausztria–Magyarország Szerbia elleni hadüzenete nyitotta meg a világháborút, és ezért igen nagy – de nem kizárólagos – felelősség terheli, mindez ugyanakkor nem igazolja az antant azon magatartását, hogy 1916 és 1918 között rendre elutasította a Monarchia békekezdeményezéseit.

Ugyanakkor Európa is súlyos árat fizetett azért az engesztelhetetlenségért, amely mindkét katonai blokk államait jellemezte a béketapogatózások során. A mielőbbi békekötést célul kitűző – Nagy Háború alatti – diplomáciai erőfeszítések kudarca egyszersmind a versailles-i békerendszer aránytalanságainak és igazságtalanságainak alapját is megteremtette.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa