Szerencsés KárolySünámuel és a világ

Közben távol innen, egy kongó értelmű brüsszeli testületben valaki így ki­áltott: Én tudom, Ön nem tudja, mi az, hogy Európa!

Szerencsés Károly – 2017.05.20. 00:53 –

Portyáztunk a kertben unokáimmal, ügyet sem vetve „kötelezettségszegési eljárásra”, „brüsszelitákra”, „hetedik cikkelyre” meg egyebekre, amikor egyszer csak találkoztunk egy sünivel. Megtermett, kedves, gömbölyded forma mocorgott a bokor alján. A lányok nem féltek tőle, érdeklődve figyelgették, hogyan mozog, mit csinál? A sün sem ijedt meg, legalábbis nem mutatta. Kissé felemelkedve, dacosan a szemünkbe nézve szaglászott. Semmi tüskés összekuporodás, védekező póz. Nyugisan baktatott ki az avarból, el a kút mellett, átbukdácsolva a kerti akadályokon. Kapkodás, szurkálós gesztusok nélkül. A lányok sem piszkálták. Mókásnak találták komótos cammogását. Aztán elért a kerítéshez, felkapaszkodott az alacsony talapzatra, és eltűnt a szomszéd telek magas füvében. Lehet, hogy ez a süni nem is csak cammogott, hanem erejét megfeszítve rohant az életéért. Elbújni vágyott, kergettük. Csak nekünk tűnt lassított felvételnek az ő mozgása. Mert gyorsabban haladunk. Fél perc alatt megtesszük azt az utat, amit egy sün éppen elegendőnek talál egy napra is. S mi mekkora távolságokra jutunk egy nap alatt vagy az életünkben! Akkor is, ha csak gyalog járunk, s főképp, ha vonattal, buszon, autóval vagy repülőgépen utazunk. De meglehet, a sünnek ez a bejárható szűk területe a világ, az otthon. A bálnának az összes útja simogató és zord óceánban, vándormadárnak a röpte a kék égbolton. Mert hazatalál a bálna is, a madár is: utódot a világra hozni, táplálni, élni. És lehet, hogy csak mi, emberek rohanunk erőnket megfeszítve az életért, nem a sünök, a darvak és a bálnák. Mert elhittük, hogy minél messzebb jutunk, annál inkább megláthatjuk az egész világot. Többre vágyunk, mint saját utunk égi-földi tájaira, fészkeire, csáklyamentes zugaira.

Elhittük, hogy a miénk lehet az egész világ. Meghódítjuk. Pizarro katedrálist emeltetett a hódítás igazolására, később gyárakat, vasutat, hidakat építettek. De mi is igazoljuk kis hódításainkat: fényképekkel, videók­kal, szelfikkel. Pedig reménytelen vállalkozás látni mindent. Talán láthatunk sok várost, tengeröblöt, hegycsúcsot, de mindent sohasem. Fárasztó, idegesítő, fájdalmas érzés. A világ túlságosan zsúfolt, és sokszor többet ad egy homályos szeglet, mint a zengő utca, csillogó palota, hóbort vagy káprázat. Tudom, mert ezt a szerző, másoktól elszeretni vágyó frusztráltságot sokszor átéltem már magam is.

Mindig megbántam a rohanást, habzsolást. Csak néha sikerült elkerülni. Ez a sompolygó kis sün itt a kertben, most megerősített abban, amit eddig csak sejtettem. Válassz egy területet, és ismerd meg minden zugát! Minden napfelkeltét, alkonyt, éneket, táncot, fohászt és parancsot is. Ismerd meg az ott élőket, a természetet, a forrásokat, a leselkedő veszélyeket. Így lehetett ezzel valamikori elődünk, az ősember is. Nekünk – ma élő embereknek – már ennél sokkal több adatik. Akkor van baj, ha ezek a lehetősé­geink csak a technika révén sokasodnak. Ide-oda nézegetünk, de lelkünkben a sejtelem mégiscsak állandó: az a hely, amit megismerhetünk, az legfeljebb az otthonunk. Portyázhatunk – a sün is megteszi bizonyosan –, kicsaphatunk minden égtáj felé, belekóstolhatunk minden ételbe, kultúrába, mámorba, de hogy az utunk tündéri emlékei is visszatévedjenek, máshol nem sikerülhet, csak otthon.

Otthonra a legjobb választás a születésünk helye, a szülőföld. Ezt ismerhetjük meg az örökkévalóság mélységéig. Mert ez a tudás belénk olvadt. Megtanulni vizsgadrukkal, tanfolyamon nem lehet. Kézfogó ez elődeink örökített tudásával, szerelmével, álmaival is. Egy sok generáción átöröklődő segítség. Anyanyelv. Lökhet a sors, a történelem, a vágy más tájakra, akár születhetünk is idegenben, a hely, amit szívünk dobbanásáig megismerhetünk, az otthon. Kell hozzá a szülő meg a föld is. Anyánk féltő tekintete, apánk erős karja, ha már mindkettő el is enyészett az időben. Gyermekeink tervei, unokáink vágyai is. És a föld, ahol tudjuk, hogy a szél merre hajtja a fűszálat, a folyó merre sodorja a bedobott ágat, a forrás merre keresi az utat az „Értől az Oceánig”. A föld, amelyről már tudjuk, hogy bár agyagos és rettentő, de befogadta szeret­teinket, s befogad minket is.

Erre gondoltam, miközben a süni megfontoltan cammogott a Duna felé, a lányok pedig megbűvölve nézték a nem állatkerti és nem is animációs tüneményt. Majd egyszer, ha felidézzük ezt a kedves emléket, elmondom nekik, hogy a nagyvilágot megismerni csodálatos dolog. Tanuljanak nyelveket, járjanak be minden érdemes helyet, de tudják azt is, hogy a világ egésze összesűrűsödve mindig az otthonukban kel életre, válik értelmes tudássá, szép emlékké. Egy valamikori meg sem jegyzett tekintetben, mosolyban, csodálkozásban mégis csak ott van az egész. A nagyvilág bekebelezése pedig csak egy hajsza, futás az életért, s a legrosszabb, ha elfelejtik a nagy rohanásban, hogyan cammogott egykoron Sünámuel nagyapjuk kertjében. (A másik „s” betű valahová elbújt a kút mellett, vagy a mályvabokorban lapult nesztelen.) Csillaghegyen, Magyarországon, Európában egy szép napos délelőttön.

Közben távol innen, egy kongó értelmű brüsszeli testületben valaki így kiáltott: Én tudom, Ön nem tudja, mi az, hogy Európa! S a világban a szelek, záporok, felhők és viharok várták a nyarat, az ő szép álarcosbáljukat.