Lóránt KárolyE-gonia

A végső bukás előtt hosszú pangás alakul ki, amit méltán nevezhetünk az Európai Unió agóniájának, uniós szokás szerint rövidítve: e-goniának

Lóránt Károly – 2017.05.20. 00:52 –

Az e-gonia új szó, ami hasonlatos az e-transzferhez vagy az e-justhoz, és az európai agónia rövidített neve, amelynek megalkotására azért volt szükség, hogy az unió következő évtizedének alapvető jellegét pontosan meghatározzuk. Időszerűvé a kifejezést a francia elnökválasztás eredménye, Emmanuel Macron győzelme tette, ugyanis, míg Marine Le Pen győzelme esetén talán közelebb kerültünk volna az európai integráció megvalósítható modelljéhez, most egy újabb évtized következhet, amelynek során fokozatosan be fog bizonyosodni, hogy az a modell sem működőképes, amit Macron elgondolt, és pangás következik. De kezdjük az elején.

Ami a francia elnökválasztás egyik figyelemre méltó eredménye, hogy a kezdeti jelöltek esetében világosan látszottak azok a mondjuk, tiszta vagy önmagában koherens társadalmi-gazdasági modellek, amelyek mögött a francia, de talán az európai lakosság túlnyomó többsége is felsorakoztatható. A kialakult gyakorlat szerint a pártokat egy dimenzióban, egy jobb–bal skálán mutatják be, így gyakran nem tudnak mit kezdeni az egyes kérdésekben egyetértő, más kérdésekben szöges ellentétben álló politikai erőkkel. A politikai színtér sokkal áttekinthetőbbé válik, ha a politikai erőket egy helyett két dimenzióban tekintjük át. Az egyik dimenzió lehet a gazdaságpolitika, ahol a skála egyik végén a globalista, liberális piacgazdaság, a másik végén pedig az állam jelentős szerepére épülő, etatista vegyes gazdaság helyezkedik el. A másik dimenzió a társadalmi értékekhez (család, haza, emberi jogok) való viszony, ahol az egyik szélen a bevándorlást, a genderpolitikát támogató liberális erők, a másik szélen pedig a nemzeti szuverenitást, nemzeti hagyományokat, tradicionális családmodellt támogató, mondjuk úgy, konzervatív politikai erők találhatók. A francia választások első fordulója mutatta meg, hogy a francia (és feltehetően az egész európai) közvélemény szinte egyenletesen oszlik meg e két dimenzió által meghatározott négy lehetőség között. A liberális társadalmi elveket valló, bevándorlást támogató, ugyanakkor erős szociális elkötelezettségű, a liberális piacgazdaságot elutasító Jean-Luc Mélenchon húsz százalékot kapott a választások első fordulójában, de ha a hasonló elveket valló Benoit Hamon hatszázalékos eredményét is hozzászámítjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy a franciák egynegyede állna ki egy erős szociális elemeket hordozó, de ugyanakkor unió- és bevándorláspárti politika mellett. Ennek pont ellentéte a húszszázalékos eredményt elért Francois Fillon politikája, amely társadalmi kérdésekben konzervatív, ugyanakkor gazdaságpolitikai kérdésekben liberális álláspontot képviselt. A 21 százalékos eredményt elérő Marine Le Pené a harmadik csoport, amely a Mélenchonéhoz nagyon hasonló gazdaságpolitikát, ugyanakkor társadalmi kérdésekben a nemzeti szuverenitást védő, konzervatív nézeteket képvisel. Végül a negyedik, a tényleges befutó, az első fordulóban 24 százalékot elérő Emmanuel Macron mind társadalmi, mind gazdasági kérdésekben liberális nézeteket képvisel, de mint az előzőekből látszik, a második fordulóban elért kétharmados győzelme ellenére legfeljebb a franciák negyedét, tehát a társadalomnak csak egy csekély részét tudhatja maga mögött.

A francia és a nemzetközi sajtó, sőt vezető európai politikusok által is erősen támogatott Macron győzelmét az unió vezetése kitűnő örömmel üdvözölte. De hogy ez az öröm meddig fog tartani, az kétséges. Az egyesülő Európa lelkes híveként számontartott Macron ugyanis úgy képzeli el az integrációt, hogy létrejön majd egy közös költségvetés, amelyből a gazdaságilag erős országok a gazdaságilag gyengébbeket, vagyis a németek a franciákat és a többieket támogatják. Ez lenne az a transzfer unió, amelyet egyébként az integráció valós lehetőségeit felvázoló 1977-es MacDougall-jelentés már tartalmazott, de amit Angela Merkel több alkalommal is kategorikusan elutasított.

Hogy Macron neoliberális politikájával otthon, Franciahonban majd eredményeket ér-e el, az meglehetősen kétséges, hiszen a csúfosan leszerepelt Francois Hollande kormányának ő volt a gazdasági minisztere, és eredményt akkor sem sikerült felmutatnia, ám a politika furcsaságai miatt pont e kudarc emelte őt az elnöki székbe. Miután főnökét és pártját sikeresen megbuktatta, még időben elhagyta a süllyedő hajót, és új pártot alapítva új emberként lépett a politika színterére.

Ha kétségek merülnek fel Macron otthoni politikájával szemben, európai szintű integrációs elképzelései, ha lehet, még megalapozatlanabbak. Az integrációnak ugyanis vannak társadalmi és gazdasági előfeltételei. Társadalmi oldalról kell valamilyen összetartó erő, például közös vallás, közös történelem, közös nyelv, azonosan vallott értékek és az erre épülő egymás közötti szolidaritás, ami egy országot összetart. Ilyesmi azonban az Európai Unióban nem létezik. Erre példa, hogy a németek és néha vezetőik is, a dél-európaiakat (különösen a görögöket és az olaszokat) lustáknak, pazarlóknak tartják, semmi esetre sem támogatásra érdemeseknek. Cserébe a déliek lenácizzák a németeket. Könnyen belátható, hogy nem az ilyenfajta kölcsönös előítélet az, ami európai egységhez fog vezetni. Az úgynevezett európai értékek egy szűk liberális elit értékrendjét alkotják, amelyet ráadásul az Európai Bizottság és az Európai Bíróság tetszése szerint értelmezhet, és adott esetben ezekre az „értékekre” hivatkozva akár egyes országokat is elítélhet.

Az Egyesült Államokban, amely kétségtelenül sikeres föderatív állam, az egyes tagállamok például eldönthetik, hogy alkalmazzák-e a halálbüntetést vagy sem, amit az Európai Unió tagjai nem tehetnek meg. Svájc konföderáció, de az egyes kantonok sok tekintetben mégis önállóbbak lehetnek, mint az uniós tagországok, arról nem is beszélve, hogy a közös politikát számos esetben népszavazásokon döntik el, és az ország vezetése a népszavazások eredményeit komolyan veszi. Nem úgy, mint az Európai Unióban, ahol például a többszörösen leszavazott alkotmányt lisszaboni szerződés néven mégis megvalósították.

Gazdasági oldalról tekintve egy integrációnak, egy szövetségi államnak mindig kell lennie egy jelentős mértékű közös költségvetésének, amelyet az egyes részek közötti különbségek mérséklésére használnak fel. Az említett MacDougall-jelentés, amelyet a szakértői csoport vezetőjéről, Donald MacDougall skót közgazdászról neveztek el, egységes és föderális államok példáján pont azt vizsgálta, hogy ez a jövedelemátcsoportosítás milyen nagyságrendű lehet. A vizsgálat eredményei szerint az európai integráció jelenlegi szintjén a GDP legalább öt–hét, teljes integráció estén tizenöt–húsz százalékát kellene a jövedelemtranszferekre felhasználni ahhoz, hogy az integráció valóban szövetségi államként működjön. Ezzel szemben, mint ismeretes, a jelenlegi uniós költségvetés a GDP egy százaléka körül mozog, és a nettó befizetők még azt is sokallják.

Mindezt számba véve kimondhatjuk, hogy az európai integráció feltételei – legalábbis ahogy az integrációt az unió jelenlegi vezetői elképzelik – sem társadalmi, sem gazdasági oldalról nem állnak fenn. Ami lehetséges, az meghatározott körökben való együttműködés, ahol ezek a körök átfedhetik egymást. Egyes országok ebben, mások másban működhetnek együtt, ami már eddig is így volt például a schengeni övezet és az euró esetében. Az ötlet egyébként nem új, még 2001-ben fejtett ki egy ilyen elgondolást a zürichi egyetem professzora, Bruno S. Fray és társa, Reiner Eichenberger (Federalism with overlapping jurisdiction and variable levels of integration: the concept of FOCJ).

Ha most Le Pen kerül a francia elnöki székbe, az integráció koncepcióját megújíthatta volna. Napirendre került volna például az eurózóna kérdése, amelyről elismert közgazdászok, például a már elhunyt Nobel-díjas Milton Friedman is számos alkalommal elmondta, hogy nem lesz működőképes. Az is nyilvánvaló, hogy a jelenlegi német szorgalmazású megszorító politikák nem teszik lehetővé az unió gazdasági fellendülését, erre vonatkozólag is számos figyelmeztetés elhangzott, ez ügyben a legtöbbet talán Paul Krugman amerikai közgazdásztól lehetne idézni.

Emmanuel Macron megválasztásával azonban az eddigi bukdácsolás folytatódik, ami ugyan életben tartja az uniót, de semmilyen érdemi továbbfejlődést nem tesz lehetővé. A végső bukás előtt hosszú pangás alakul ki, amit méltán nevezhetünk az Európai Unió agóniájának, uniós szokás szerint rövidítve: e-goniának.