Ludwig EmilNe bántsd a magyart! 2.

Az Árpád-nemzetség utolsó, 1301-ben elszáradt „aranyágacskája”, III. András örökül hagyta az idegen-házi trónkövetelők viszályát és a 13. század végi oligarchák uralmát

Ludwig Emil – 2017.05.19. 02:19 –

Két hónappal a halála után az Anjou-házi Károly Róbertet megkoronázta az esztergomi érsek. Újabb öt hónapra rá a kalocsai érsek megkoronázta a cseh Premysl-házi Vencelt. (Ez utóbbi szertartáson jelen volt Csák Máté nádor, aki tizennégy vármegyét, ötven és száz közötti várat, kastélyt és erődöt birtokolt, saját pénzt veretett, királyként gyakorolta bitorolt előjogait.) 1305-ben magyar királlyá koronázták Wittelsbach III. Ottó bajor herceget, az időközben morva földön meggyilkolt Vencel király helyébe.

Ezt a kötélcsomót az 1312. június 15-én a rozgonyi csatában nyertes, a Csák, Aba, Kán és Kőszegi oligarchafiakat leverő Károly Róbert vágta szét, hogy a vele együtt győztes magyar köznemeseket emelje a birtokos és helyi hatalom magaslatára. Az már csupán epizód, hogy Ottó „magyar király” három hónappal később szintén meghalt. Az Anjou-házi, koronás magyar uralkodók sorában és korában I. Károlynak és I. (Nagy) Lajosnak összesen hetven évig (1382-ig) nem volt ellenfele hazai pályán. Sőt: Magyarország mint erős hátország segítségükre volt a déli (szlavó­niai, havasalföldi és adriai) és az északi (baltikumi) terjeszkedéshez. Hazánk első igazi aranykora esik erre a hét évtizedre. I. Károly 1335 őszén Visegrádon találkozik mint „házigazda” I. Károly János cseh, III. (Nagy) Kázmér lengyel, Rudolf szász és más közép-európai uralkodókkal; a tárgyalások eredménye: szabad kereskedelmi útvonalak, árumegállító jogi egyezmény stb.

Lajos király halálát követően Magyarország visszazuhan a belviszályba, az új oligarchák uralma alá. A külföld kap az alkalmon: 1386-ban IV. Vencel cseh és német király öccsével, Luxemburgi Zsigmond őrgróffal sereggel indul Buda ellen, miközben a déli végeken megjelenik a török. Lázár szerb fejedelem legyőzi I. Murád szultán seregét, de ettől fogva kereken háromszáz évig kell küzdeniük az oszmánok ellen a magyaroknak a puszta létükért. Az 1387-től magyar királlyá, 1433-tól német-római császárrá felkent Zsigmondnak fontosabb a cseh huszitákkal való alkudozás és a körmöci aranyjövedék bezsebelése, mint a magyarok élet-halál küzdelme a megtámadott délvidéki, havasalföldi és a felvidéki határokért. Zsigmondot halála (1437) után az első Habsburg, V. Albert herceg követi a magyar trónon. Ettől fogva egészen 1918-ig Bécsből kormányozza, adóztatja, bünteti és irtja az alávetett magyarokat a (majdnem) mindenkori Habsburg-uralkodó.

Erdélyt és gazdag városait már 1438-ban prédálja a török. Távol Bécstől Hunyadi János szörényi bán védi a déli határt, 1446-tól kormányzóként az északi végeket a huszita rablók ellen. A magyar Szent Korona a bécsi kincstárban tartózkodik. Az 1456-ban Nándorfehérvárt megvédő Hunyadi halála után a hatalomra éhes, idegen gyökerű oligarchák halálra szánják a fiait: Lászlót és Mátyást is. A vitéz lovag Lászlót Budán lefejezik, a gyermek Mátyást Prágába menekítik. Két év múlva a magyar köznemesség erejére támaszkodva Budán királlyá választják Hunyadi Mátyást. Az utolsó nagy uralkodónk idejében (1458–1490) nem tette a lábát idegen hadsereg magyar földre.

Mátyás halála után, 1491-ben II. Ulászló cseh és I. Miksa német-római császár egyezséget köt, hogy a magyar és a cseh trónt a Habsburgok öröklik. Meg is valósul, és kitart egészen az 1918. őszi összeomlásig. Ernuszt pécsi püspök, királyi kincstartó 1494-ben tizenkét évre bérbe adja Thurzó Jánosnak és Györgynek a besztercebányai rézbányákat. Ezzel kezdődik a Fugger–Thurzó „közös üzlet”, amelynek ára az ország rézhiánya; ezzel összefügg a mo­há­csi csatavesztés: a folyton elhalasztott, megelőző török elleni háború. 1526. augusztus 29-én a mohácsi síkon I. Szulejmán szultán serege kemény küzdelemben megsemmisíti II. (Habsburg) Lajos király seregét. A törökök végigpusztítják a Duna mentét, megszállják a védtelenül hagyott Buda várát; hajóra rakják a rablott kincseket és visszavonulnak a Duna–Tisza közébe. Tizenöt évi zavartalan rablás és fosztogatás végén, 1541-ben elfoglalják Budát, azután az ország kétharmadát, amelyet 1686-ig tartanak megszállva. Az 1490-ben három és fél-négy milliónyi lélekszámú Magyarországnak kétszáz évvel később legfeljebb ugyanannyi lakója volt, miközben az európai országok népessége megháromszorozódott.

„Két pogány” közé: a harácsoló törökök és a tolvaj-rabló bécsi udvar közé szorul a maradék ország népe. Keresztény uralkodók Isten nevében gyilkolnak keresztényeket a vallásuk miatt. Egy évre rá, hogy a török végre eltakarodik, Caraffa császári generális középkori kínhalállal végeztet ki Eperjesen lutheránus nemeseket, polgárokat. Kollonich gróf, győri püspök 1689-ben elkészíti Magyarország jövőbeli „berendezését” (Einrichstungwerk). Ha az összes euró­pai dinasztiával rokonságban levő II. Rákóczi Ferencet – akit 1701-ben a császáriak a felvidéki Nagy-sáros várából hurcoltak el Bécsújhelyre – ki nem szökteti a bécsújhelyi börtönből egy, az életét feláldozó katonatiszt, nem lett volna Magyarország fejedelme. Az 1711-ben levert kuruc szabadságharc, majd az 1848–49. évi háború a szabadságért a sok évszázados osztrák elnyomás miatt tört ki, majd a puszta túlerő miatt bukott el. A beteg lelkű Haynau I. Ferenc József trónbitorló zsarnok engedélyével a legtisztább lelkű, hős magyar tábornokokat végeztette ki. Ez utóbbit megbüntette ezért a Mindenható, akihez imádkozni szokott.

A mind jobban lezüllő bécsi udvar alattvalói voltunk 1849-től 1918-ig. A jellemes Tisza István miniszterelnök sem tudta megakadályozni 1914-ben, hogy a császár vágóhídra küldje a magyar katonákat. A kommunista hóhérok 1919-ben, 1945-ben pedig a szovjet vörös hadsereg gyilkosai ölték a magyarokat. Ugyanezt tették 1956-ban a szabadságért felkelőkkel, és az ártatlan civilekkel szemben is, és 1989-ig megszállva tartották Magyarországot.

Újabban a nálunk szerencsésebb történelmű, az elnyomott gyarmatokból megtollasodott országok politikai brancsai elkezdtek – finoman kifejezve – beleszólni a szabad, független Magyarország saját, belső ügyeibe. Jó lenne, ha piszkálódás, ármánykodás, ostoba fenyegetőzés helyett tisztelnék és becsülnék hazánkat.

„Ne bántsd a magyart!” – intett mindenkit 1660-ban gróf Zrínyi Miklós, a nagy költő és hadvezér.