Ludwig EmilLenin elvtárs színre lép

Sok jó politikai vicc fűződik a szovjet állam alapítójához. Ámbár voltak idők, amikor óvatosan kellett tréfálkozni a személyével

Ludwig Emil – 2017.04.21. 03:10 –

Miközben a kommunista gyökerű magyarországi baloldal legújabb kiadású mozgalmistái – és naiv statisztái – utcai demonstrációkkal erősítgetik a globális hiperkapitalista spekuláns, George Soros pozícióját a tőkés világgazdaságban, a csőlátású CEU-aktivisták – meg az öreg kommunisták és szocik – teljesen megfeledkeztek egy száz évvel ezelőtt történt, valóban világrengető eseményről. Száz évvel ezelőtt, március 10-én Szentpéterváron megkezdődött az oroszországi forradalom.

A magyar országgyűlés 1917. március 31-én egyhangúlag elfogadott nyilatkozatban üdvözölte a forradalmi Oroszországot, amiből – utólag – kiolvasható, hogy az akkori magyarországi politika is elindult a végzetéhez vezető úton. Április 8–9-én a Magyarországi Szociáldemokrata Párt rendkívüli kongresszust tartott, és üdvözölte az oroszországi forradalmat. Lenin elvtársat akkor még nem köszönthették táviratban, mert a jövőbeli Nagy Vezető még csak úton volt hazafelé a hosszú európai emigrációból; Lenin emiatt csak néhány nappal később, április 17-én hirdette ki áprilisi téziseit a forradalom továbbfejlesztésének módjáról. Ezekről a „továbbfejlesztésekről” később apránként tudomást szerzett a világ: a teljes „politikai program” végrehajtása 1917-től 1956-ig legalább százmillió orosz-szovjet ember és további több tucat leigázott ország lakóinak életébe, szenvedésébe került.

Ami a történelmi előzményeket illeti: az első világháború kezdetétől fogva, majd nem sokra rá nótázva hadba vonuló, egészséges katonákból keletkezett hullahegyeket látván, 1915-től világszerte megerősödött a pacifista szemlélet és mozgalom. Vezető képviselőik közé tartoztak a híres európai szociáldemokrata és baloldali szocialista személyiségek – angolok, franciák és belgák, németek és közép-európaiak, olaszok, skandinávok és oroszok –, akik nyíltan és következetesen a háború ellen szövetkeztek, vele szemben politizáltak. Igazi európai értelmiségi hálózat működött az emberbarátság és a lelkiismeretes újságpapírharc nevében: olyan történelmi nevek, mint a francia Sembat, a német Ebert és Scheidemann, a lengyel Pilsudski (!), az orosz Plehanov és Kropotkin, valamint az irodalmi közéletből ismert Bernard Shaw, H. G. Wells, Emil (Kohn) Ludwig, Romain Rolland és Anatole France.

Ezeket a neveket a későbbi, háború utáni szovjet kommunista világban kitörölték a történelemkönyvekből – kivéve néhány későbbi, Sztálin uralma alatt oda látogató társutasét –, még az eredeti V. I. Uljanov név is eltűnt a Lenin-féle szertartáskönyvből. Az 1980-ban megjelent, Galántai József történész által írt és szerkesztett Első világháború története még ugyancsak csínján bánt az orosz forradalmat, majd az 1917. novemberi szovjet hatalomváltást követő korszakkal és eseményeivel.

Nagyot fordult a világ egy évtized alatt: 1992-ben magyar fordításban is olvashatóvá vált a brit Martin Robertstől Európa története 1900-tól 1973-ig, az Akadémiai Kiadó gondozásában. Ebből kiderül, az első világháború forradalmat szült Oroszországnak, a központi hatalmak elleni harc azonban olyan megterhelést jelentett, amit sem a gazdaság, sem a lakosság, sem az amúgy bátor és emberfeletti tűrőképességű hadsereg nem bírt tovább viselni. Az 1915-től behívott tizenötmillió katona okozta munkáshiány miatt több száz nagyüzemet kellett bezárni, miközben az oroszokkal szemben hadban álló országok termelése évről évre nőtt.

Óriási bajban volt az ország közlekedése: a transzszibériai vasút egyvágányú volt, a mozdony- és vagonkészlet elégtelen a keleten felhalmozódott hadianyag és utánpótlás nyugati frontra szállításához, a sínpályán összetorlódott szerelvények kevésbé fontos tartalmú kocsijait leborították a töltésről, hogy szabad utat kapjon az utánuk következő vonat és szállítmánya.

Az egymásra rakott ládák túlsúlya sok helyütt a földbe préselte a vagonokat, nyáron elrothadt az élelmiszer, télen nem lehetett hozzáférni a tüzelőanyaghoz és ruházathoz a mínusz 40-50 fokos hidegben; a katonákon ronggyá foszlott a ruha, tönkrement a csizma. A vezérkar szervezése maga volt a fejetlenség – olvashatjuk a könyvben.

Így nem lehetett háborút nyerni. Ráadásul az autokrata orosz cári rendszer az európai monarchiák körében is a legósdibb, és úgyszólván tényleg halálos beteg volt, a szentpétervári cári udvar pedig maga a dekadens fertő, egy Raszputyin nevű sarlatán és szexőrült befolyása, valóságos uralma alatt.
A valós ellenfelük azonban ekkor már nem a közeli rokon Ferenc József és a német Vilmos császár, valamint az ő hadseregeik voltak, hanem egy 1870-ben Szimbirszkben született, Vlagyimir Iljics Uljanov nevű, egyetemi oktatásban is részesült politikus. Tizennyolc éves volt, amikor a bátyja belekeveredett egy, a cár elleni összeesküvésbe, és amelynek sikertelen résztvevőjeként kivégezték; akkoriban vette fel a Léna folyóra hajazó Lenin álnevet, majd ő maga is belépett a földalatti forradalmi mozgalomba.

Pár évre Szibériába száműzték, majd 1900-tól főként a nyugat-euró­pai polgári társadalmakban múlatta az időt Lenin. Válogatott politizáló társaságra a békés, de akkoriban még nem annyira unalmas Svájcban talált – ha csupán arra gondolunk, hogy a Genfi-tó partján ölte meg nem sokkal előbb egy olasz anarchista az ártalmatlan Erzsébet királynét. Zürichben már a nagy eszű Plehanovtól sajátította el Marx Károly tanait a kopasz fejű orosz, akinek törzstársaságát csupa széllelbélelt mozgalmár, anarchista és kósza művész képezte. Az 1902-ben tizenkilenc éves olasz szocialista tanító, Benito Mussolini az orosz-zsidó anarchista Angelika Balabanovával – akkor kedvenc nőjével – sakkozott, Leninnel és más kommunistákkal is partiztak, a jövő változásai felé emelt, messze néző tekintettel.

Tovaris Lenin 1917 januárjában előadást tartott Zürichben, ott jelentette ki, hogy „mi, idősebbek, már nem érjük meg a kommunizmus nemzetközi győzelmét, de a fiatalok már igen”. Ez a baljóslat jó darabig rémképként vonult át a 20. századi világ egyik részén, a 21. században azonban már szinte nevetségesen hangzik. Március elején a német kormány könnyű szívvel vállalta, hogy birodalmi vasútján hazaszállítja Oroszországba a több száz főnyi politikai emigránst. Lenin nem volt közöttük, ő Finnországban rejtőzve készült történelmi belépőjére, amely végül csak áprilisban történt meg.

Sok jó politikai vicc, majdhogynem anekdota fűződik a szovjet állam alapítójához. Ámbár voltak idők, amikor óvatosan kellett tréfálkozni a „halhatatlan” ember személyével, aki 1924-ben halt meg, kétévi súlyos agybajt követően. Egy tréfás történet szerint néhány kissrác a Kreml falánál focizott, amikor egyikük véletlenül eltalálta labdájával a gondjaiba merült Lenin elvtársat. Lenin bácsi visszadobta nekik a játékszert; pedig akár agyon is lövethette volna őket.