Szerencsés KárolyA hit dolga

Virágvasárnapon kinyílt egy piros sziromkehely a karácsonyi kaktuszomon. A hálószobámban tartom, gondozgatom

Szerencsés Károly – 2017.04.15. 01:30 –

Egyetlen halványpiros tavaszi csoda, mint egy trópusi madártoll. Nagyon megörültem neki. Üzenetet képzeltem mindjárt oda. Milyen hamis, álcás megnyugtató érzés, hogy más viszi a keresztet! Más búcsúzik élettől, szeretteitől, örömöktől. Más sodródik egyedül, ül magányosan a templomi csendben, a parkban, homályos lakásban. Másokat bombáznak ultramodern repülőkről, kényelmes hadihajókról. Mást gázolnak szándékosan halálra, késelnek meg, robbantanak cafatokra találomra metrókban, szentélyekben. Más áll megalázottan, arcul csapva, megbélyegezve, kitaszítva. Másnak nincs mit enni, más gyermeke születik szemrehányással a tekintetében, más él állandó félelemben. Más fekszik kórházi ágyban, másnak él még a teste, de szelleme már menne, más várja a halált reménytelenül, megváltásként.

Ha ez lenne megnyugtató, mégis miért vágyom majdnem gőgösen arra, hogy azt a bizonyos keresztet magam is a vállamra vegyem? Legalább egyszer az életben érezzem megváltó súlyát? Miért akarom végigjárni a stációkat, miként egykoron megtette a Názáreti? Mi vonz a szenvedéshez, amikor még egy tűszúrástól vagy átvirrasztott éjszakától is rettegek? Töviskoronához, ostorhoz, latrok közé szegezéshez mi kényszerít? Nem lehet az más, csak a halál dicsősége. Az életünk: jobb esetben is esendőségek láncolata, talán jó szándék, szép hit, de inkább őrlődés a mindennapok malomkerekei között. De a halál mégis diadal! Ha bekövetkezik, végre elmondhatjuk: végigmentünk az úton, ahogy rendeltetett. Ha húsz év vagy ha száz is adatott, majdnem mindegy. Addigra megfutottuk az egész életet. A megfeszíttetés, a halál az egyetlen megfellebbezhetetlen katartikus pillanat az életünkben és az emberiség történetében is.

Hacsak valóban nincs az a feltámadás, amely viszont felül áll az értelmen. Tisztán hit dolga! Az bizonyos, hogy feltámadás létezik. Poros kaktuszom árva kis virága, a kertben a rügyek, a bimbók, tulipánok üzenik. Az egész természet feltámadáspárti, mert sohasem ugyanaz a rügy bújik elő, sohasem ugyanaz a virág öltözteti díszbe a kertet, s mégis egyazon szubsztancia illan újra. Élet-burok. Melyhez fogható az ember életében csak a szerelemből fakadó gyermekáldás. Évgyűrűk és generációk párbeszéde folyik ősidők óta. Fagy és hő, kacagás és sírás, pusztítás és teremtés. A feltámadással kap értelmet a halál és a születés is. A generációkban pedig átöröklődik újra meg újra az ősökből az időesszencia, s nem lehet tudni, mikor s melyik nemzedékben ölt testet valami egyszer volt nagy elgondolás, érzés, áldozat.

A nagypénteki ítéletben a legszörnyűbb a hamis papok hergelte tömeg zúgása. Barabás hallatszott. S a bújós, mégis hangos zúgás mellett a Pilátussal kezeit mosó hatalom sunyisága. Zsidók voltak vagy rómaiak, egyre megy, mert csak az önző, hatalmi és pénzügyi megfontolások vezették őket. Az oktalan, manipulált tömeg és a cinikus hatalom legkiábrándítóbb tette volt Jézus megfeszítése. Pedig azóta is történt egy s más. És történik ma is. Nehéz ezt feldolgozni az idődzsungelben. Nehéz a feltámadásig látni. A római arénákban mámorosan halált követelő tömeg meddig látott? Az eretnekeknek, boszorkányoknak áhítattal máglyát követelő tömeg mit gondolt? A termés érdekében levágott fejekben gázoló, egzaltált maja tömeg mikor vakult meg? A felvilágosodás forradalma jegyében a nyaktiló körül vért ivó francia tömeg hol tévelyedett el? A tömeggyilkos gyarmatosító és winchesterrel hódító „civilizáló” tömeg hogyan mert templomot építeni? A világmegváltó maszlag nevében milliók halálát okozó kommunista tömeg létezett? Az árja faji felsőbbrendűség nevében gyilkoló nemzetiszocializmus tömegei megigazultak? Az „igaz hit” jegyében az iszlám terrorizmust támogató, rejtőzködő tömegek nem is léteznek? És a bármilyen hazugságért patkányuszítók csettintésére napjainkban is utcára vonuló elbutított tömeg?

Nagyon megcsúfolta kétezer éves vesszőfutásunk az embert, a nagypénteki halált és szenvedést. Kár, ami történt. Hiszen Jézus feltámadott. De élni nehéz. Itt és most a legnehezebb, gondolják sokan. Leginkább azok, akik nem is tudnak élni. Nem érzik az életet. Elrontani szeretik a mások dolgát is. Vergődők, gyökértelenek, jövőtlenek. Mérgezettek. Pedig vágynának ők a hitre! A szeretetre, de már nem lehet. A reményre, de nincs. Kívülről vezérlik, akit lehet. A póráz szoros, a csont kívánatos, s van úgy, hogy már se pórázra, se csontra nincs szükség. Aztán egyszer majd, furcsa füstös, távolban lángoló, riadt pillanatban feleszmélnek és felkiáltanak: „Föltámadtam, jaj, föltámadtam!”