Nagy OttóDélután három

Valamiért mindig puha csend volt a szobában, amikor a kisfiú belépett

Nagy Ottó – 2017.04.15. 01:29 –

Kicsit ünnepélyes és kicsit tiszta, mert a család a nap nagy részét nem itt töltötte, hanem a konyhában, a kertben és az udvaron. A tévé sem szögezte fotelbe az embereket, akik ébredés után azonnal szellőztettek, ha kellett, befűtöttek, és magára hagyták a szobát.

Ebben a csendben mindig halkan lépdelt a kisfiú, mert sosem tudta, hogy a dédöreganyja, aki már évek óta nem nagyon mozdult ki, csak karosszékében üldögélt, alszik-e. És hozzá illett csendben menni, akkor is, ha fent volt, bár hogy ébren volt-e vagy aludt, amikor megállt előtte, azt a kisfiú sosem tudta eldönteni.

Látogatásának egyébként szinte liturgiája volt, mert már otthon, ebédnél megkérdezték tőle a szülei, hogy min gondolkodik, és mindig azt válaszolta, hogy azon, lemegyünk-e a Tókertbe. És ez hétvégéről hétvégére minden ebédnél így ment, és éveken át rendszeresen lesétáltak. El az óvoda, aztán a Ciklámen cukrászda előtt, ahol akkoriban még ötven fillérért mértek egy gombóc fagyit, a választék pedig csak csoki, vanília és puncs volt. Aztán át a ligeten, a bányaművelésbe belefojtott és megbüdösödött Tapolca hídján, amiben megrekedt a békalencse és a szemét. De az már a Gyimóti úton volt, ahol mindig fújt a szél, és a fél utat már majdnem megtették, aztán a Dózsa György utca következett, amit gyakran csak első utcaként emlegettek a régi idők emlékére, és ahol a szarvasagancsos házat mindig meg kellett csodálni, aztán a rövid Klapka utca a béna kőlépcsőivel és a csodák világával, a Bakonyérrel és a biciklisek taposta úttal, ahol vigyázni kellett, ha az ember nem akart belekerekezni a vizecskébe.

És aztán már ott is voltak, és a kötelező körök után a kisfiú mehetett a dédöreganyjához, akit szeretett és akinél – és ez is az igazsághoz tartozik – mindig talált valamit a fiókban. Leggyakrabban kemény, málnaízű cukrot, a kedvencét. Most is így volt, bár ez a látogatás nem a hétvégi szokásos vizit volt, de a szia, Dédi, hogy vagy és a két puszi után, amitől felragyogott az öregasszony arca, mert a kisfiú szeretete a legrégibb ráncokba is elfutott, a zacskó cukor is ott lapult a fiókban. A kisfiú a földön ült és bontogatta, amikor meghallotta az utca végi kis templom harangját. Maga sem tudta, miért, de megkérdezte, hány óra, mire ámulatára dédöreganyja azt válaszolta, hogy három. És tényleg annyi volt. És a kisfiú megkérdezte, hogy honnét tudod, Dédi, mire az öregasszony azt válaszolta, hogy péntek van, és ekkor feszítették meg Jézust, aki ekkor halt meg. Aztán még mesélt szép dolgokat a kisfiúnak, aki csendben hallgatta, és másnap, a rendes látogatáskor, amikor megint talált egy zacskó cukrot, a szokásosnál hosszabban ölelte meg, és elmondta azt, amit az öregasszony úgyis tudott, hogy szeretlek, Dédi.