Teleki Pál és a nemzetiségi kérdés

A Szent István-i állameszme jegyében felkínált új „társadalmi szerződés” nem volt vonzó a hazai kisebbségeknek és a szomszédoknak

Orosz László – 2017.04.03. 01:17 –

Teleki Pált a két világháború közötti Magyarország legbefolyásosabb személyiségei között tartja számon a történetírás. Gondolkodásának alapvető pillérei, nevezetesen a konzervatív társadalmi reform és az átfogó nemzetnevelés mellett kezdettől fogva kitüntetett szerephez jutott tevékenységében a revízió és a nemzetiségpolitika egymással összefüggő kezelése.

Teleki Pál 20170403Teleki Pál összekapcsolta a revíziót az új nemzetiségpolitikával (Forrás: Wikipedia)

Gróf Teleki Pál nemzetiségpolitikai gondolkodásának alapját a „Szent István-i állameszme” képezte. E gondolatkör volt hivatott ideológiailag is igazolni Magyarország jogát elveszített területeire. Első királyunk érdeme, hogy megalkotta az ősmagyar lélek és a keresztény európai lélek szintézisét, ezáltal a befogadó keresztény magyar nemzet eszményét. E gondolat volt mindig is a magyar történeti hagyomány, így Trianon után is szükségszerűen ez kell maradjon a legfőbb államszervező erő, amely egyúttal igazolja a megcsonkított magyar állam törekvését területi integritásának visszaállítására. A „Szent István-i állameszme” jegyében a magyar állam sohasem szűkült le, és az I. világháború után sem szűkülhet le a magyar etnikum által lakott területekre, hanem magába kell foglalnia a Kárpát-medence valamennyi népét!

A „Szent István-i” gondolathoz való visszanyúlás annak lehetőségét is megteremtette Teleki számára, hogy emez iránt hűséget vallva elhatárolódjon a dualizmus időszakában követett, sokat támadott nemzetiségpolitikai gyakorlattól. A párizsi békekonferenciával párhuzamosan, nyilván a veszteségminimalizálás jegyében, új „társadalmi szerződést” kínált fel a kifelé gravitáló nemzetiségeknek: türelmes nemzetiségpolitikát és a nemzeti identitás ismérvei­nek szabad ápolását ígérte, cserébe pedig a magyar állami integritás tiszteletben tartását kérte. Ez a nemzetiségpolitikai irányvonal jellemezte a kommün bukása után megkapaszkodó ellenforradalmi rendszer kezdeti időszakának kormányait, köztük Teleki első kormányzását is (1920–21). A legfőbb cél annak látványos demonstrálása volt, hogy tanultunk az 1918 előtti korszak hibáiból, s készek vagyunk előzékeny magatartásra a nemzetiségek irányában.

Mindez azonban nem tudta meggyőzni sem a békekonferenciát, sem az elszakadásukat már kimondó nemzetiségeket arról, hogy nem csupán kirakatintézkedésekről van szó, s hogy valóban következetesen védelmezik majd a nemzetiségpolitikai vívmányokat az elkeseredettségében minden felgyülemlett indulatát a megmaradt hazai kisebbségeken levezető soviniszta közvéleménnyel szemben. E félelmek be is igazolódtak. A trianoni diktátum nyomán keletkezett kisebbségellenes légkörben e rövid átmeneti időszak nemzetiségpolitikai vívmányai jószerével mind elenyésztek. Mind gyakrabban vágták Budapest fejéhez, hogy addig ne is várjon sikert az elszakadt nemzetiségek visszaédesgetése terén, amíg azok új helyükön, a kisantant államokban kedvezőbb helyzetben vannak.

Visszautasított ajánlat

Ezzel együtt is állíthatjuk, az alapproblémát valójában az jelentette, hogy az új körülmények közt anyaországaikban államalkotó nemzetekké emelkedett egykori nemzetiségeink ugyan miért akartak volna Magyarországhoz (kisebbségi sorba) visszatérni? Ha egyáltalán akadtak olyanok, akik Budapest reményei szerint hitelt adtak a méltányos kezelésükre vonatkozó ígéreteknek s annak, hogy az újbóli magyar szupremácia csupán egyfajta primus inter pares szerepkör lesz, a többség bizonyosan nem táplált illúziókat az iránt, hogy a térségben élő számos etnikum a korábbi elveivel szakító új magyar nemzetiségpolitikától sem kapna azonos elbírálást.

Teleki maga sem tagadta, hogy differenciáltan ítéli meg az egyes nemzetiségeket, 1931-ben a Pester Lloydban németül, a Jancsó Benedek Emlékkönyvben pedig magyarul kifejtett nézete szerint az európai nemzetiségek három csoportba sorolhatók: 1. hagyományos, 2. önkéntes és 3. kényszerkisebbségek. Az 1. típusba tartozók (tótok, bretonok, katalánok) már hosszabb történelmi periódus óta együtt élnek egy többségi néppel, s mindeddig nem veszítették el nemzeti jegyeiket. A 2. típus (a hazai szerbek, románok, németek egy része) hívatlanul vagy meghívásra, de önként s maga telepedett át egy idegen országba. A 3. típus, a kényszerkisebbségek csoportja viszont az I. világháború után újjárajzolt határok folytán, anélkül hogy elköltözött volna, kényszerült kisebbségi sorba. Ők 15–16 millióan alapvetően eltérnek a 10–11 milliónyi hagyományos és a 2–2,5 milliónyi önkéntes kisebbségtől, emiatt ők (ellentétben az első két típussal) eltérő kezelést, nemzetközi kisebbségvédelmet érdemelnek. A magyar etnikumnak a többihez képest privilegizált kezelése miatt azonban mind a kisebbségek, mind pedig az utódállamok részéről elutasítás volt a válasz.

Teleki nemzetiségpolitikai koncepciója az anyaországaikhoz csatlakozott egykori magyarországi nemzetiségekre láthatóan nem tudott vonzerőt kifejteni: jobb esetben nem kielégítőnek, rosszabb esetben egyenest felháborítónak találták Budapest ajánlatait. Ám a magyar közvélemény jó része is túlzó engedményeknek tartotta és hangos elégedetlenséggel figyelte a lehetséges koncessziókat, függetlenül attól, hogy csupán a revíziós eszköztár taktikai elemének vélte, vagy pedig nem is látott okot arra, hogy a nemzetiségpolitika régi módszereit felülvizsgálja – mint tette ezt például Berzeviczy Albert, az Akadémia elnöke.

E külső és belső ellenállás már önmagában is kétségessé tette a „Szent István-i” magyar út alkalmazhatóságát a revízió és a nemzetiségpolitika sikeres összehangolásában. Volt azonban egy – idővel egyre erősebbé váló – harmadik tényező is, mely, ahogyan utat tört magának, úgy szorította háttérbe a Teleki-féle koncepciót: ez pedig a revízió és a nemzetiségpolitika német és nemzetiszocialista módozata volt, szemben a magyar és keresztény úttal.

A tűréshatár feszegetése

A náci Németország által alkalmazni kezdett „korszerű” kisebbségvédelmi módszer alapja az lett, hogy az anyaország (Mutterland) saját népcsoportjának (Volksgruppe) minősítette a más országokban élő németeket, és szoros irányítása alá vonva őket, rajtuk – mint jogcímen – keresztül megteremtette az állandó beavatkozás lehetőségét. Az ún. népcsoportjog alapján számukra követelt autonómia kivonta őket a befogadó állam irányítása alól, állam az államban helyzetet biztosítva nekik. Ráadásul a népcsoport tagjának kellett tekinteni (vérségi alapon) minden németet, függetlenül kulturális önmeghatározásuktól, asszimilációjuk mértékétől.

Tagadhatatlan, hogy a magyar politikai élet bizonyos körei lehetőséget láttak e módszer utánzásában, illetve adaptálásában. Ugyanakkor épp Bethlen és Teleki köre látta meg azonnal a náci nemzetiségpolitikai gondolkodásban rejlő veszélyeket. Innentől kezdve mindvégig ezen aggályok és megfontolások, illetve az abszolút prioritásként kezelt revízió s az ebben való rászorultságunk mezsgyéjén egyensúlyozás, tehát a tűréshatár feszegetése képezte a magyar nemzetiségpolitika dilemmáját. Ám hogy Berlin felé kell tekintenünk, az többé már nem volt kérdés. Mint ahogy az sem, hogy a revízió egyes állomásaival párhuzamosan a hazai német kisebbségnek ellentételezés gyanánt újra és újra juttatott kedvezmények rést ütöttek a hivatalos magyar nemzetiségpolitikai modellen, és a kezdetben csak résnyire, idővel azonban kényszerből szélesre tárt ajtón át benyomult a német nemzetiségpolitikai gyakorlat.

Az első látványos engedmény az volt, hogy 1938 novemberében – az első bécsi döntést honorálva – Imrédy miniszterelnök legalizálta a hazai német mozgalom addig mesterségesen visszaszorított radikális szárnyát: Basch Ferenc vezetésével megalakulhatott a Volksbund. A Teleki/Bethlen-féle kör már ezt is megbocsáthatatlan hibaként értelmezte. Horthy kormányzóhoz írott 1939. januári memorandumuk szerint mindez külpolitikailag Németország, belpolitikailag a szélsőjobb javára tett engedmény, ráadásul nemzetiségpolitikai károkozás, ugyanis a svábság, mely eddig államhű vezetés alatt állt, most államellenes vezetés alá került. E kritikák nyomán Imrédy gyorsan le is hűtötte az elvi frontáttörést ünneplő Baschékat: nevezzék bár magukat népcsoportnak, a fogalom valódi tartalmát a kormány nem ismeri el, nem válnak jogi személyiséggé, nem illeti meg őket a hazai németség kizárólagos képviselete. A másodszor kormányra kerülő Teleki pedig még faragott a jogosítványokon: amikor 1939 áprilisában hivatalosan jóváhagyták a Volksbund alapszabályát, már rá sem lehetett ismerni a szervezet eredeti célkitűzéseire: olyan kitételek szerepeltek benne, mint például a hazához való lojalitás, és minden olyan pontot töröltek belőle, ami egy kulturális egyesület keretein túlmutatna.

A Teleki-féle nemzetiségpolitikai szemlélet tehát időlegesen győzelmet aratott. És nemcsak a Volksbund, de a népcsoportjog elvét átvevő nyilasok ellenében is! Ismeretes, hogy 1940 nyarán a nyilas Hubay Kálmán és Vágó Pál a német törekvéseknek elébe menő törvényjavaslatot terjesztett be a „népcsoport-autonómia” tárgyában. Eszerint a német élettérnek elismert Kárpát-medencében minden népcsoport megszervezhetné önkormányzatát. Nagy-Magyarország népcsoportok föderációja lenne, s a magyarság csak egyike lenne az itt élő hét népcsoportnak. Ám a nyilasok rosszul számoltak: Németországnak nem az volt az érdeke, hogy mindenki megkapja a népcsoportjogot, hanem az, hogy csak a németség jusson privilegizált helyzetbe. Márpedig ezt a küszöbön álló erdélyi revízió ellentételezéseképp ők amúgy is elérik a magyar kormánynál. Így aztán a várt támogatók kihátráltak a nyilasok mögül, akiket Teleki látványos botrányt gerjesztve szedett ízekre a parlamentben.

A pórázon tartás politikája azonban csak 1940 augusztusáig volt fenntartható. Berlin kívánságára a második bécsi döntéssel párhuzamosan az ún. bécsi német népcsoportegyezményt is alá kellett írnunk. Eszerint Magyarország elismeri a népcsoportelvet a hazai németségre; melyet kizárólagos joggal a Volksbund képvisel; biztosítva számára a teljes szervezkedési szabadságot és a saját elkülönült intézményrendszer kiépítését; körükben a nemzetiszocialista világnézet egyeduralmát. Valójában ez volt az, ami halálos sebet ejtett a „Szent István-i” gondolatra támaszkodó, magyar érdekek mentén folytatott nemzetiségpolitikán, s utat engedett a népcsoportjogi alapú náci nemzetiségpolitikának. Maga Teleki is tisztában volt azzal, hogy vereséget szenvedett (mély depresszióba zuhant s lemondását is felajánlotta Horthynak), e kudarcát pedig különösen súlyossá tette, hogy ugyanaz a hazai közvélemény, melynek torkán korábban nem sikerült lenyomni a mostaninál jóval ártalmatlanabb kisebbségi koncessziókat, most tapsolva ünnepelt a revíziós sikerekbe csomagolt nemzetiségpolitikai kudarc láttán! A félresiklott közgondolkodást Teleki már nem tudta befolyásolni a nemzetiségi kérdés kezeléséről 1940 nyarán – magyarul és a nemzetiségek nyelvén is – közzétett gondolataival.

Körkörös csalódás

A revízió és a nemzetiségpolitika mérlege utólag aligha szívderítő. Mégis bizonnyal állíthatjuk, hogy Teleki számára a nemzetiségi kérdés „Szent István-i” eszmeiségen nyugvó kezelése nem pusztán szólam volt. Jó szándékát, empátiáját számos látványos és demonstratív intézkedés – és meg nem valósult terv is, lásd kárpátaljai autonómia – bizonyítja. Erdély ügye (és nyomában a népcsoportjogi frontáttörés) azonban paradigmaváltást jelentett Teleki nemzetiségpolitikai gondolkodásában: az autonómia végképp kikerült eszköztárából. Mélységesen csalódott. Csalódott a hatalmas víziójára éretlen hazai közvéleményben, csalódott a nemzetiségpolitikai törekvéseit eltorzító vidéki közigazgatásban (ahol úgyszólván hazafias kötelességnek érezték még a nemzetiségek legelemibb igényeit is elgáncsolni) és persze csalódott az egyoldalú külpolitikai konstellációban, mely révén Berlin a tradicionális magyar lelkülettől idegen metódust kényszerített ránk a kisebbségi kérdés kezelésére.

E nemzetiségpolitikai kudarc megélése bizonyára ott munkálkodott igen érzékeny és sebezhető lelkében, amikor 1941 áprilisában megérkezett Hitlertől az újabb revízió lehetőségét, ám ezzel együtt a nemzetközi ellehetetlenülést előre vetítő ultimátum. Ebben a lelkiállapotban nyúlt a revolver után…

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa