Pozsgai ZsoltA diplopia szomorúsága

A szemeket összesen tizenkét izom mozgatja, amelyek három pár agyidegen keresztül kapnak beidegzést az agyi központokból.

Pozsgai Zsolt – 2014.07.12. 05:57 –

Ezeknek az összehangolt működése szükséges ahhoz, hogy a tárgyról az ideghártya megfelelő pontjaira érkezzen a kép. Ha ez sérül, az agyba két különböző kép vetülete érkezik meg. Ez a kettős látás (diplopia).

Ez a probléma azóta izgat, amióta meghökkentem egy nyilatkozaton. Az egyik színházi szervezet közölte, nincsenek megelégedve a Pécsi Országos Színházi Fesztivál koncepciójával, ezért lehetséges, hogy szerveznek egy másikat is. Persze ki az, aki meglepődik ezen? Az elmúlt évtizedben lassan kialakult a társadalmi diplopia. Elértünk oda, hogy Magyarországon mindenből kettő van. Először is jött az új írószövetség. Ugyan már volt egy, de kellett mellé egy másik is. Magam a Magyar Írószövetség tagja vagyok, oda is úgy kerültem be. Az akkori elnök, Jókai Anna megnézte egy drámám bemutatóját, nem egyedül, több nagyszerű írótársával együtt. A végén közölték, örömmel látnának a Magyar Írószövetségben. Alig telt el egy kis idő, már nem tudtam, hol vagyok, mert telefonokat kaptam: „lépj át”, alakul egy másik, majd egy harmadik.

Aztán telt-múlt az idő, s egyszer csak megint kaptam egy invitálást: mi lenne, ha az MTA Széchenyi Művészeti Akadémiája körül jelennék meg, először csak szimpatizálás okán, aztán levelezőként, majd ki tudja. Néztem a neveket, nem akármilyen névsor volt. Én, közéjük?! Emlékszem, ültem az Akadémia épülete előtt, és mélyen meghatódtam. Toldy Ferenc, Arany János és a többiek… jó, jó, tudom, hogy a Széchenyi Művészeti Akadémia nem közvetlenül, de mégis… És mire beleéltem volna magam, már egy másik művészeti akadémia előkészítésénél lehettem nézgelődő. És megint jöttek a telefonok: „most akarsz oda, ne őrülj meg, neked ide kell jönnöd”. És ott is néztem a névsort, részt vettem a rendezvényeken, csupa értékes, nagyszerű ember. Az én szememben olyan arányban, mint a Széchenyi Akadémián. Most akkor mi van? Mi ez a spontán osztódás? Szimplán politikai alapon történik, vagy van szakmai indoka? És ha igen, miféle? Az ország nagysága erre nem lehet ok, kevesen vagyunk, picik vagyunk. Biztos, hogy jó, ha még a mozdonyvezetőknek is két érdek-képviseleti szervük van, vagy olykor több? És akkor jöttek egymás után a pedagógusszervezetek, újságíró-közösségek, és még megannyi más, s ugrottak egymás torkának, veszekedésüktől hangos volt a sajtó.

A színházi érdekvédelmi szervezetből is kettő van, sőt, már rejtek alatt készülődik a harmadik is. Abból is kimaradtam, másból is, az akadémiákból is, mert én csak itt ácsorgok szerencsétlenül, és nem értem az egészet. Vagy nem merem érteni. És míg itt ácsorgok, jönnek a hangok: ez megbízhatatlan, ez nem elkötelezett, ez hajlandó szóba állni és dolgozni ezzel is, azzal is. Gyanús elem.
És ilyesféle magányos ácsorgásaimban látni véltem, hogy mára már nem csupán a különféle szervezetek osztódásáról van szó. Ma már az egyes ember sem tudja, ha valamiféle módon kötődik bármely hatalomhoz, hogy mit lát tulajdonképpen. A diplopia acuta állapotában vannak. Néztem a kormányzó párt éves értékelőjén, vagy az eredményvárón az arcokat, némely embereket. Akikről pontosan tudom, hogy pár nappal, hónappal, évvel ezelőtt hogy viszonyultak ehhez a politikai közösséghez, és lám! Ott tülekednek a VIP bejáratánál, néznek befelé nyújtott nyakkal, hátha kijön a Fontos Ember, aztán egy kierőszakolt kézfogás, egy erőltetett vicc, erőteljes hajlongás. És valóban, a hatalom mindig többre tartja a megtérteket, mint azokat, akik természetszerűleg ragaszkodnak alapvető emberi értékekhez, és ha azt érzik, hogy bármely társadalmi csoport, politikai közeg ebbe belegázol, akkor legalábbis sóhajtozni kezdenek. Vagy őrjöngeni. Otthon vagy nyilvánosan. Örök igazságok ezek, már a Bibliában is feltalálhatók, nem beszélve az ókori görög filozófusok meglátásairól.

Most a nép választott, ismét, ugyanúgy, mint négy éve. Vagyis a dolog eldöntetett. Ha nem akarunk kettős látásban elpazarolni újabb éveket, nem kellene újragombolni a kabátot? Törekedni arra, hogy az egy szakma képviselői két gyenge szervezet helyett egy erőset hozzanak létre, amelynek célja a mindenkori társadalmi berendezkedésben a valódi érdekérvényesítés? Hova vezet ez a kettős látás? Nem egyenesen neki a falnak?! Jó, jó, divide et impera, tudom… Divide et impera, folytathatnám lassú mélázással… de nem, ezt nem tudom kihagyni: pár hete egy nagyváros ünnepi szónoka így zárta a beszédét (ott voltam!): „Ahogy a régiek mondták: divide et impera! Vagyis: hazáért és szabadságért!” Volt pár rököny, voltak, akik egyetértően bólogattak. Már ezek a szállóigék sem működnek.

Ha már a POSZT-tal kezdtem: mi lenne, ha valóban átszerveznék a fesztivált? Ha nem ugyanazon színházakat hívnák minden évben különféle válogatók, és nyomnák le a türelmes pécsiek torkán az eredményt. Hanem vetésforgószerűen, úgy, ahogy Európában tizenhat országban is hasonlóan működik, vagyis beosztani évekre előre a színházakat. Idén a Víg, a békéscsabai, a Radnóti és a többi, jövőre a Nemzeti, a miskolci, a Katona és a többi… négy év alatt a teljes hazai professzionális színházi műhely felvonulhat. Elhozva legjobbnak tartott előadásaikat. Így versengve, méltó módon. És akkor nem fordulhatna elő, hogy egyes többre érdemes társulatok soha nem jutnak el a hazai fesztiválra. Ráadásul tudná mindenki, mikor következik, és külön készülhetne rá. És mindegy, melyik szövetség tagja, milyen színű zoknit hord, csak tisztálkodjon meg rendesen.

Lehet, hogy akkor egy területen, egy hétre megszűnne a kettős látás. Az agyi funkciók helyreállnak. És ott lesz a nézgelődő előtt a valóságos, éltető panoráma. Ám sajnos még így is marad kérdés: ennyi beteg, diplopiában végigélt év után vajon felismeri még az egészséges képet? Csak bízhatunk benne, hogy igen.