Tamáska PéterTörök gének és biodeutschok

A porosz tisztek tisztelték török katonáikat, a nyugatnémet vállalkozó viszont kutyába vette anatóliai munkásait

Tamáska Péter – 2017.03.20. 01:09 –

Ma, amikor a német és a török viszony egyre kiélezettebbé válik, a zsurnaliszták törik a fejüket, mikor következett be az „elidegenülés” a két nép között. Volt-e egyáltalán német-török barátság? A liberális Süddeutsche Zeitung újságírónője, Christine Schlözer arra figyelmezteti olvasóit, hogy Isztambul olyan rohamosan fejlődik, mintha hétmérföldes csizmát húztak volna rá, s hogy a 78 milliós Törökország állampolgárainak többsége ma már városi lakos. (Hol vagyunk a gondolatait a Stázival is megosztó Günter Wallraff adta képtől, aki magát Alinak kiadva, egy éven át török vendégmunkásként a duisburgi nehézipar anatóliai falvakból jött nyomorult kiszolgálói közé került, s gyomorforgató történeteit, Legalul címen, magyarul is kiadták?) S még messzebb, több mint száz évnyire vagyunk a vilmosi korszaktól, amikor a balkáni vereségekből való felálláshoz a német császársággal példálózott az ifjútörök mozgalom, nem is beszélve arról, hogy a két gallipoli győztest, Kemál pasát és parancsnokát, a porosz Limán pasát már az első világháború alatt hősként tisztelték Törökország-szerte, s Limán és a másik híres porosz tábornok, von der Goltz pasa együtt vonult be a török történelmi panoptikumba. (Megjegyzem, a porosz tisztek a maguk módján tisztelték török katonáikat, az elkényelmesedett nyugat-német vállalkozó viszont kutyába vette anatóliai, félanalfabéta munkásait.)

Hogyne lenne a történeti tudatban „elidegenülés”, amikor II. Vilmos alakja a német tankönyvekben az erőszakos és ostoba uralkodó prototípusa lett, és sem rá, sem a törökkel kötött „fegyverbarátságára” nem emlékeznek jó szívvel a németek? A törökök körében ennek a világháborús „fegyverbarátságnak” az emléke sokáig élt, s csak a vendégmunkási lét realitása tudta őket német szimpátiáikból kiábrándítani. Ráadásul – amikor a hatvanas évektől százezrével áramoltak be a vendégmunkások – a németek fejében a törökökről nagyon lekicsinylő sztereotípiák születtek. Ma pedig meglepetve látják, hogy színre lépett a németországi törökök harmadik generációja: az alvilágban éppúgy megvetik a lábukat, mint a Bundestagban vagy a csúcsmédiában. S erre jön az egykori bankár és baloldali politikus, Thilo Sarrazin, s megírja könyvét arról a veszélyről, amelyet a törökök jelentenek Németországnak. A könyv elkésett, s a Sarrazin tézisei körüli viták már csak egy tömegbaleset utáni vizsgálat jegyzőkönyveinek tekinthetők.

Sokan a végleg letelepültek közül két állampolgársággal rendelkeznek, s így a török választási küzdelem Németországra is kiterjed. A legutóbbi választáskor az AKP, Erdogan elnök pártja a németországi török választók szavazatainak hatvan százalékát szerezte meg, s ezzel ott abszolút többségbe került, s erősen befolyásolhatja a német belpolitikát. Ez érződött azokon az utcai tüntetéseken és tiltakozási hullámokon, amelyek a német törvényhozásnak az örmény népirtásról szóló határozatát kísérték. Hiába mondja Sarrazin, hogy a bevándoroltak intelligenciahányadosa és integrációra való képtelensége összefügg, fontos tényezői lettek a német politikai életnek. S míg Sarrazin az anatóliai génekben keresi a baj okát, a mindennel és mindenkivel gúnyolódó Deniz Yücel azon nevet, hogy Sarrazin sajátjai, a „biodeutschok” rövidesen ki fognak halni. Szóval– a törökök itt vannak, kimozdíthatatlanul. S a történelem árapálymozgásait tanulmányozva nem ártana felidéznünk, hogy száz éve még, egészen Bosznia annektálásáig a magyar királyság az oszmánok birodalmával is határos volt, s a török kérdés állandóan napirenden szerepelt a honatyák körében.