A vereségek bírták rá a Habsburg uralkodót a ’67-es kiegyezésre

„Deák Ferenc és Ferenc József műve a nemzeti szuverénitást és autarkiát sokkal inkább biztosítá, mint 1526 óta bármely törvényünk”

Babucs Zoltán – 2017.03.20. 01:07 –

Gróf Andrássy Gyula miniszterelnök kormánya alig lépett hivatalba, amikor százötven esztendővel ezelőtt, 1867. március 20-án a magyar országgyűlés elfogadta azon négy törvénycikket, amelyek a két fél: az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság közötti politikai, jogi és gazdasági kapcsolatokat voltak hivatottak szabályozni. Hosszú és rögös út vezetett a kiegyezésig, melyről I. Ferenc József úgy vélekedett, hogy ezen eredmény rajta kívül még két embernek volt köszönhető: Deáknak és Andrássynak.

Andrássy_Gyula_miniszterelnökA „szép akasztott” koronázta magyar királlyá Ferenc Józsefet (Forrás: Wikipedia)
Az 1848/1849-es magyar függetlenségi háborút követő császári megtorlás időszakában még a derűlátóbb hazafiak sem merték gondolni, hogy idővel a Habsburg Birodalom sorozatos katonai vereségei fogják eredményezni Magyarország (részleges) nemzeti önállóságát. Márpedig így történt, ugyanis Ferenc József hadserege előbb 1859-ben a franciákkal és az olaszokkal, majd 1866-ban a poroszokkal és az olaszokkal szembeni küzdelemben maradt alul. Az osztrák császárt katonai vereségei döbbentették rá arra, ha birodalma régi tekintélyét óhajtja visszaállítani, akkor mindenképp ki kell egyeznie a magyarokkal. Ez nem volt a véletlen műve, ugyanis ellenfelei mindkét háborúban kijátszották ellene az 1849-es magyar emigrációt, vagyis előhúzták a „magyar kártyát”. Így tett Otto von Bismarck gróf, a porosz „vaskancellár” is, aki kijelentette: „Ausztriával szembeni jövendő helyzetünk érdekében Magyarország nemzeti követeléseinek teljesítését, s a magyar alkotmány biztosítását fogjuk kérni.” A poroszok 1866. júliusi königgrätzi győzelme után a Német Szövetség feloszlott, és a Majnától északra fekvő területek porosz hegemónia alatt hoztak létre szövetségi államot, amelyből Ausztria kiszorult, ráadásul – győztes észak-itáliai hadjárata dacára – még olasz tartományait is elveszítette. A Habsburg Birodalom nagyhatalmi befolyása igencsak megtépázódott, amit ráadásul belpolitikai nehézségek is tetéztek.





Megegyezést keresve

Amikor Ferenc József császár kérdésére Deák Ferenc, a „haza bölcse” kijelentette, hogy a magyar nemzet követelései az 1866. évi vesztes háború ellenére sem változtak, a kiegyezés már csak idő kérdése volt. A szabadságharc katonai veresége utáni neoabszolutizmus akkor ért véget, amikor a negyvennegyedik életévében járó gróf Andrássy Gyulát, Kossuth egykori huszárezredesét, a „szép akasztottat” – akit 1851-ben a császáriak „in effigie” (azaz távollé­tében) felakasztottak – , a párizsi társasági élet bonvivánját az uralkodó 1867. február 17-én kinevezte felelős magyar miniszterelnöknek.

Szűk két évtized telt el a világosi fegyververletétel és Komárom kapitulációja óta, és addigra a bécsi udvarral megegyezést kereső magyar nemzet és a ’48-ból jottányit sem engedő kossuthi emigráció között immáron végzetes szakadék tátongott, amelyet leginkább Pulszky Ferenc kiváló gondolatai fejeznek ki: „Minden emigráció azt hiszi, hogy ő képviseli legtisztábban a leigázott nemzetet, hogy őbenne testesülnek meg a nemzet aspirációi s hogy az ő szava a nemzet szava. Egy ideig ez csakugyan igaz lehet; de lassan-lassan új viszonyok fejlődnek ki az országban, új eszmék támadnak s a mindennapi élet követelései ellentétbe helyezkednek azon eszményképekkel, melyeknek létesítését olyannyira kívánnók. A kompromisszumok eszméje lábrakap az országban, míg az emigráció eredeti álláspontját mereven meg szokta tartani, s minden eltérést máris árulásnak bélyegez. Ez minden nemzetnél és minden emigrációnál megtörténik, de sehol oly nagy mértékben, mint a magyarnál; mert legyen ez nemzeti sajátság, legyen a körülmények kényszerítő következése, nálunk a kötelék a nemzet és az emigráció közt rendes időben tökéletesen megszűnik. (...) Az emigráció s a nemzet eszmeköre lassan-lassan különválik egymástól, s a vége csakugyan az, hogy nem értik egymást. Az emigráció panaszkodik a nemzet opportunizmusáról, a nemzet az emigráció túlzott nézeteiről. Az idő megteszi végre hatását, a nemzet vágyai sohasem valósulnak meg teljes kiterjedésükben; de a baljóslatok se teljesednek be, s a nemzeti lét fejlődik folyvást.”

A magyar emigráció értetlenül állt a küszöbönálló osztrák–magyar kiegyezés előtt, Kossuth pedig aggályait és bírálatát fogalmazta meg 1867 májusának végén Párizsból az elhíresült Cassandra-levélben, melyet a „múlt emlékének nevében” írt meg „barátjának”, Deák Ferencnek.

Osztrák oldalról Joseph Redlich így vélekedett Ferenc József kiegyezési hajlandóságáról:

„Az a mód, ahogy [az uralkodó] a »kormányrendszereket« eddig elfogadta, majd ismét elvetette, alkotmányokat meghirdetett, majd ismét felfüggesztett, nem teszi alaptalanná azt a feltételezést, hogy 1867. januári megállapodását Magyarországgal is csak azzal a belső fenntartással kötötte, hogy a jövő kedvezőbb körülményei között ismét visszatér a centralista eszméhez, és akkor Magyarországgal szemben is visszaállítja császári előjogainak teljes mértékét. Végső soron a magyarok javára fordult önmérséklete is kizárólag azon a megítélésen nyugodott, amely a Poroszországgal és Olaszországgal viselt háború következményeképpen a Habsburgok számára kedvezőtlenül alakult európai hatalmi viszonyokból következett (…) Ebből a szempontból a dualizmus mint birodalmi alkotmány csak két évvel később lépett teljes jogerőre, amidőn 1870 augusz­tusában és szeptemberében a második francia császárság összeomlásával Ferenc József minden reménye szertefoszlott, hogy a győzelmes Hohenzollern-dinasztiától elszenvedett vereségét ismét viszonozhassa.”





Az áprilisi törvények nyomán

A kiegyezés a jogfolytonosság elvére épült, így ismerte el az 1848. évi áprilisi törvényeket, de az országgyűlés a nemzetőrségről szóló XXII. törvénycikket addig felfüggesztette, míg a védelmi rendszer átalakításának kérdésében érdemi döntés nem születik. Gróf Andrássy Gyula kormánya 1867. február 20-án alakult meg, s egy hónappal később, március 20-án az országgyűlés négy törvénycikk elfogadásával rendezte az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság közötti politikai, jogi és gazdasági kapcsolatokat. A kiegyezést a képviselőház kétszázötvenhét igen szavazattal száztizenhét ellenében, huszonkét tartózkodás mellett fogadta el.

A rendkívül hosszú, mintegy hatvankilenc paragrafust tartalmazó, A magyar korona országai és az Ő Felsége uralkodása alatt álló többi országok között fennforgó közös érdekű viszonyokról, s ezek elintézésének módjáról címet viselő, 1867. évi XII. törvénycikk a Pragmatica Sanctiótól állapította meg Magyarország „alkotmányos közjogi és önkormányzati önállóságát”. Az 1867. évi XIV. törvénycikk (Azon arányról, mely szerint a magyar korona országai az 1867. évi XII. törvénycikkben a sanctio pragmatica /sic!/ folytán közöseknek ismert államügyek terheit ezentúl viselik) szerint Magyarország a közös államügyek költségeinek harminc, az osztrák birodalomfél pedig hetven százalékát fizette. Az 1867. évi XV. törvénycikk (Az államadósságok után a magyar korona országai által vállalandó évi járulékról) a birodalom államadósságának magyar részfinanszírozásának módozatát tartalmazta, míg az 1867. évi XVI. törvénycikk (A magyar korona országai és Ő Felsége többi királyságai és országai közt kötött vám- és kereskedelmi szövetségről) értelmében „mindkét fél államterülete e szövetség idejére és annak értelmében egy vám- és kereskedelmi területet képez, melyet egy közös vámhatár vesz körül.”

Ezen törvénycikkeket az uralkodónak kellett szentesítenie, ám előbb I. Ferenc Józsefet magyar királlyá kellett koronázni, mely ceremóniára 1867. június 8-án került sor a budavári Nagyboldogasszony-templomban. A kiegyezési törvénycikkek 1867. július 28-i szentesítésével jött létre az osztrák–magyar kiegyezés, azaz a paritás elvű, alkotmányos állam: az Osztrák–Magyar Monarchia.

A perszonálunió révén a Monarchia magyar fele újból szuverén állam lett, de a külügy, a hadügy és a pénzügy továbbra is közös minisztériumok felügyelete alatt maradt, amelyek tagjai a két ország parlamentje által felállított „közösügyi bizottságoknak” tartoztak felelősséggel, de az osztrák és magyar delegációk feladata volt a közös ügyek költségvetésének megállapítása is. A hadsereg kérdésében heves és hosszadalmas viták alakultak ki, mivel Ferenc József ragaszkodott a nemzetek feletti és a birodalom oszthatatlanságát szimbolizáló császári-királyi hadsereg egységéhez.





A dualista állam létrejötte

A Magyar Királyi Honvédség 1868-as létrejötte Andrássy személyes érdeme volt, aki még az uralkodót is meggyőzte arról, hogy Magyarország nem akar elszakadni Ausztriától, csupán állam- és közjogi méltóságának megfelelő módon szeretne önálló hadsereget létrehozni. Így fogadták el a magyar javaslatot, és 1868 decemberében szentesítették a véderőről, a honvédségről és a népfelkelésről szóló XL.-XLII. törvénycikkeket, melyek értelmében a Monarchia hadserege hármas tagolásra oszlott: az első vonalat a császári-királyi hadsereg, a másodikat a Magyar Királyi Honvédség és a honvédség ellensúlyozására rétrehozott Lajtán túli, német vezényletű Landwehr, a harmadikat pedig a népfelkelés képezte.

Hóman Bálint és Szekfű Gyula a Magyar történet V. kötetében így vélekedett a kiegyezésről: „(...) jelentőségteljes azon siker, melyet Deák és társai a közösügyek intézésénél értek el. Tudjuk, hogy a király személye közösségéből és a védelemből kifolyólag I. Ferdinándtól kezdve századok folyamán megszakítás nélkül mindig voltak közös ügyek, de azokat nem Magyarország, hanem a bécsi kormány intézte, melynek működésére a magyar hatóságoknak alig, legfeljebb csak formális intergerenciájuk volt. Tényleg három és fél századon át Ausztria és a dinasztia rólunk-nélkülünk intézte a közös ügyeket, melyeknek köre sokkal nagyobb volt, mint amelyet az 1867: XII. megrajzolt. Közös üggyé szinte bármely tiszta magyar ügy átalakulhatott a királyi jog által, miután a király idegenben lakott és ott idegenekkel kormányzott: így lett közös, azaz Magyarország befolyásától mentes az udvartartás, a bányák és azok termékei, a pénzverés, királyi birtokok, melyekre nézve a szuverénitást most Deák egy csapással helyreállította: függetlenné is tette azokat a magyar alkotmányban oly határozatlan terjedelmű, s ezért veszélyes királyi jogtól, s kezelésüket tökéletes egyenlőség és viszonosság alapján a két állam törvényhozására bízta. Deák és Ferenc József műve tehát gyakorlatilag a nemzeti szuverénitást és autarkiát sokkal inkább biztosítá, mint 1526 óta bármely törvényünk, vagy akár Bocskay, Bethlen, Rákóczy György és Ferenc támadásai. Az új egyezményt pedig most már nem egyedül a magyar kard garantálta, mint a 48-as törvényeket, amelynek ereje akkor sajátosan gyöngének bizonyult, hanem a nemzet akarata mellett a dinasztia és a másik állam, Ausztria békés megegyezése. Ez új, biztos alapokon indult Magyarország újkori történelmének leghosszabb békeidőszaka.”

Az 1868-as horvát–magyar kiegyezést követően a soknemzetiségű, dualista Monarchia Közép-Euró­pa hatalmi tényezőjévé vált, amely 1914-ig gazdasági, társadalmi, tudományos és művészeti téren töretlen intenzitással fejlődött, s amely nemzetünk történelmébe a soha vissza nem térő „boldog békeidők” korszakaként vonult be.