Galsai DánielFőzőkolbász-relációk

Ha a szerencsére egyre szaporodó magyar termelői piacokon járok, kicsit mindig boldogabb leszek. Ez a haza talentum, íz, hagyomány

Galsai Dániel – 2017.03.16. 02:37 –

A szocializmusban nagyjából minden rossz volt, minden fordítva volt bekötve, ahogy egykori őrmesterem mondta: „Ami gömbölyű, azt visszük, ami kocka, azt gurítjuk.” Kivéve a főzőkolbászt.

A főzőkolbász a halódó Kádár-korszak jelentős empirikus posztamentuma volt: egyszerű, rusztikus, olcsó, nem kellett firtatni, hogy miből készült, de nem is ez volt a lényege. Meg kellett főzni, a víz tetején ilyenkor vöröses fénylő karikákban táncolt a paprikás szaft. Aztán meg kellett enni. Hersent az ember foga alatt a hús (néha roppant a porc – oda se neki, ez hozzátartozott a hangulathoz!), sűrű mustárba tunkolta, könnyfakasztó almapaprikát harapott hozzá és friss kenyeret – mert a maszek hentesek szereztek ilyet.
Jelen korunkban a főzőkolbász filozófiai kérdés. Komoly lét- és ismeretelméleti levezetés szükségeltetik ahhoz, hogy a polgár végül azt tudja mondani párjának a vacsoraasztalnál, a gőzölgő húsárut majszolva: „Ugye, drágám, ez most nem is rossz?”. Mert rossz. A különféle multiláncoknak mintha egy hentesük lenne, az is szerelmi bánatban szenved, és tegnap kikapott a kedvenc csapata. Ilyen lelkiállapotban tölti a színtelen- szagtalan-sótlan masszát a gyakran golyóálló mellénnyel felérő műbélbe.

De, ha már a lét mély kútjának legmélyére tekintünk, ne álljunk meg a főzőkolbásznál! Emlékeznek még a Göcseji csemege sajtra? Megszállott rajongóként, a világ számos, legendás sajtját kóstoltam – csodálatosakat, de ilyet nem. Fanyar, sós-savanykás ízvilága példa nélküli volt, félig éretten volt a legjobb, kívül lágy, a közepén keményebb, fantasztikus! Nos, az sincs. Néhány esztendeje véletlenül találkoztam vele egy szupermarketben, azonnal vettem egy szép darabot. Sótlan, éretlen, minden eredendő jellemzőjét elvesztett szomorúság volt, állaga, akár a félig megszáradt csemperagasztó.

Folytathatnám a sort. A kétnapos vízi hulla külsejű spanyol paradicsommal – pontosan tudom, hogy ősz­-
szel-télen nincs mifelénk hazai, no, de nyáron sem? A kínai fokhagymával, amihez, ha egy kis fokhagymát hozzátennénk, nagyjából fokhagymaíze lenne. A „csak itt, csak most, csak nálunk” darált húsról, karajról, csirkemellről, amelyekről csak Goethe Ifjú Werther szenvedései című műve jut az irodalombarát haspókok eszébe, a joghurt valaha markánsan savanykás volt, ma „könnyű és finom”, ami nagyjából egyenértékű a guminő erotikus vonzásával.

Miért van ez? Hová tűntek a régi ízeink, állagaink, ha úgy tetszik, mini hungarikumaink?
A válaszra nyilván hosszú tanulmányt is lehetne szentelni, de a lényege nagyjából három pontban összefoglalható. Egyfelől a szocializmus káros melléktermékeinek egyike volt, hogy átitatott minket az a káros tudat, hogy ami Nyugatról jön, az csodálatos. Ennek folyamodványaként (is) könnyen ment a rendszerváltás környéki rablóprivatizáció, elvégre milyen klassz lesz nekünk, ha azt a sok „vacak magyar” cukorgyárat, tej- és húsüzemet eladjuk a „fejlett Nyugatnak”. (Az okok persze ennél sokrétűbbek voltak, természetesen a privatizációnak voltak hasznos vonulatai is – de most maradjunk a főzőkolbász-relációban.)

És innen már csak egy – jó nagy – lépés, hogy eljutottunk az EU-ba, ahol egymást érték az ostoba direktívák, az uborka görbületétől, a legendás magyar alma és barack telepítését korlátozó kvótákon át, a moslék nélkül nevelt sertésekig. Amelyeket remekül lehet hizlalni baromi drága nyugati táppal is – no, abból lesznek a wertheri reménytelenséget sugárzó vizes karajszeletek.

Ennek a szomorú történetnek végtelenül cinikus végkifejlete az elmúlt hetekben nyilvánosságra került botrány, amelyben megtudhattuk, hogy a nagy hipermarketekben nagyjából az osztrák–német–angol vásárlóknak eladhatatlan hitványságokat vesszük meg – nagyjából nyugati árakon. A pofátlanság csúcsa az volt, amikor az egyik multiilletékes azt bírta kinyögni, hogy ők úgymond, „alkalmazkodnak a helyi vásárlási szokásokhoz”. Tehát ne tévedjünk: nem egy reménytelenül szerelmes hentes keveri a szomorú, szójával kevert húspépet a biciklibelső textúrájú műbélbe! Á, dehogy! Itt koncepció van, piackutatás, mély humánum. A németeknél, franciáknál nincs főzőkolbász – hát majd csináltatnak. Nekünk. Ilyet. Olcsón. Hogy a magyar kisüzemek – amelyek tudnának igazit gyártani – még véletlenül se bírják az árversenyt. Ahogy Göcseji sajt se kell, és savanykás joghurt sem – jó nekünk a kinti, leértékelt, másodrendű.

Mostanában, ha a szerencsére egyre szaporodó magyar termelői piacokon járok, kicsit mindig boldogabb leszek. Ez a haza talentum, íz, szín, fantázia, hagyomány. Csak jelenleg még kicsit drága. És reménykedem benne, hogy a kormány tovább folytatja azt a programot, amivel a multik és az EU-lobbisták mindent elsöprő teljhatalmát meg kívánja törni. Ha az ott megspórolt pénz egy része a magyar kisüzemekhez kerül, talán visszakaphatjuk régi ízeinket.