Ludwig EmilA forradalomhoz vezető út

A cselekedet valóban forradalmi volt, felébresztette a kiábrándult társadalmat. Nehéz, de szép esztendők következtek

Ludwig Emil – 2017.03.14. 03:01 –

Látszólag kissé messziről indulunk neki, de időben odaérünk: 1780. november 29-én, uralkodásának 39. évében meghalt Mária Terézia császárnő, magyar királynő. Kedvelte a magyar népet, a magyarok is elfogadták őt, a sok Habsburg-szörnyalakhoz képest jólelkű, vallásos és tekintélyes uralkodónak tartották. Csak az ördög tudhatja, miért rombolták le a csehek 1921-ben Pozsonyban a carrarai fehér márványból faragott, kétszeres életnagyságú lovas szobrát, Fadrusz János remekművét.

Utódként fia, II. József követte a bécsi trónon. A kalaposnak nevezett – mert megkoronázatlan – király 1781 tavaszán özönszerű reformrendelet-alkotásba kezdett: megszüntette az addigi cenzúrarendszert, októberben kiadta a türelmi rendeletet a protestánsok és a görögkeletiek szabad vallásgyakorlására, eltiltotta a gyertyaégetést a templomokban a gyakori tűzesetek miatt; egyúttal papnevelő szemináriumot is alapított Pozsonyban, Pesten és Zágrábban. Az év végén elrendelte a helytartótanács átköltöztetését Pozsonyból a budai Várba. A rá következő években megtiltotta az orvosi diploma nélküli kuruzslók működését, eltörölte a jobbágy elnevezést, szabad borkimérést, költözést és személyi szabadságot biztosított számukra, a földesúr beleegyezése nélkül. Rendeletben szabályozta a szabadkőműves páholyok működését, a rendőrség betekintésétől függően. Elrendelte a földek kataszteri felmérését, országos térképet készíttetett katonai mérnökökkel, telekkönyvi főhivatalt állított fel Budán. Eltörölte a halálbüntetést 1786. november 30-án, helyette kényszermunkára ítélték a bűnösöket. „Az anyja, második Jóska!” – olvashattuk az elismerést, Karinthy Frigyes diákregényében.

Ami a legfontosabb volt akkor a magyaroknak Bécs felől nézve: a pénzgazdálkodás és a vámügy. II. József új rendeletet bocsátott ki 1784-ben, amely szerint Magyarország a Monarchia egységes vámterületének része, az osztrák–magyar határon a vámhatár fennmarad. A királyi dekrétum szerint a Magyarországba bevitt osztrák áruk után nem kellett vámot fizetni, amíg a magyar termékek kiszállítása továbbra is vámköteles maradt. Ez a hazai pénzbevételek szempontjából a katasztrófával volt egyenlő. Ráadásul 1788-ban kitört a török háború a Délvidéken, minden magyar ezredet ki kellett egészíteni négyszáz újonccal, a földbirtokosoknak fél áron kellett eladniuk a gabonát Ausztriának. József császár vámrendeletével elzárta Magyarországot a külföldi kereskedelemtől.

A megyék sorozatosan tiltakoztak az országgyűlési végzés nélkül elrendelt újoncozás ellen, az elkeseredett nemesek követet küldtek II. Frigyes Vilmos porosz császárhoz. Egész kis korai európai vircsaft-konfliktus bontakozott ki, bármilyen kézzelfogható magyar politikai eredmény, gazdasági haszon nélkül.

II. József. 1790. február 20-án halt meg, és három héttel korábban, három kivételével visszavonta valamennyi rendeletét. Abban az évben kilencvenezer tonnát tett ki a magyar búzaexport (összehasonlításul: ma évente öt–hét millió tonna gabona megy külföldre a harmadrészére zsugorodott Magyarországból). II. József utódja, II. Lipót két éven át uralkodott. Az ő utódja, I. Ferenc 1792. március 1-jén ült a királyi trónra. Az első alkalommal kinyilatkoztatta, hogy módosítás nélkül fenntartja a II. József által bevezetett, egyoldalú vámrendeletet. Nyáron a magyar országgyűlés ötezer újoncot, ezer lovat és négymillió forint hadi segélyt szavazott meg a franciák elleni háborúra.

Az infláció 1799-ben kezdődött a Habsburg Birodalomban. Abban az évben 141 018 640 forint volt forgalomban, papírpénzben, amit a bécsi Rotschild-bankház bocsátott ki, miután megvásárolta a bécsi udvartól a bankjegynyomtatás kiváltságának jogát. A kamatot aranyforintban kapták vissza. Ez azt jelentette Magyarországnak, hogy az osztrák áruexport fejében császári címeres papírt kapunk, amíg a magyar termékek kivitelénél ezüst (vagy arany) forintban kell leróni a vámot. „Ki van ez találva, mint a cseréppipa – szólt a mondás – ha leesik, nem kell felvenni.”

Mostantól egy csekélyke figyelemre lesz szükség a 19. század eleji történelmi pénzügyek folyását illetően, bár a dolog egyáltalán nem bonyolult. A Habsburg Birodalomban 1800-ban forgalomban lévő papírpénz mennyisége már 200 948 588 forint volt, egy ezüst magyar forint hivatalos értéke papíron 113 forint; egy köböl búza ára 2,2 forint volt a pesti piacon, az éves gabonakivitel 962 ezer tonnára nőtt. Két év múlva 337 962 700 forint összegű bankjegy volt forgalomban, a háborús konjunktúra miatt a pesti búza ára 4,3 forintra emelkedett. A 450 millió összegű papírbankó árfolyama 1806-ban 147 forint volt ezüstérmében januárban, 185 forint júliusban. A 995 millió forint bécsi papírpénzzel szemben 1810-ben már 485 forint ezüst árfolyamon állt a kiviteli vám, 18,5 forint volt egy köböl búza, de 1811 januárjában a bankpapír már elérte a milliárdos számot, száz ezüstpénz hivatalos értéke a 833 forint volt. A nemes pénz azonban szinte teljesen kiszivárgott a birodalomból. Sejthető, hogy merrefelé.

Az év augusztus 25-ére országgyűlést hívott össze I. Ferenc király Pozsonyba, a papírpénz fedezetének biztosítására és a devalváció okozta hitelviszonyok rendezésére. József főherceg felfüggesztette az alsótábla ülését, mert a válaszok hangneme sértette a királyi tekintélyt. Szegény I. Ferenc, miket kellett kiállnia a szilaj magyaroktól; de azért csak eltöltött 43 évet (!) a trónon. A Rotshild-bankház 1813-ban új papírpénzt bocsátott ki, 45 milliárd forint értékben. Ez az „árfolyam-szabályozás” jól ismert, régi trükk a pénzpiacon: 1822-ben a hadiadót már papír helyett azonos névértékben kellett megfizetni ezüstben, magyarhonban; az ország az évi gabonaexportja 814 ezer tonnára zuhant vissza.

A história innentől fogva egyenesen vezet az 1848-as forradalomig. Gróf Széchenyi István huszárkapitány 1825-ben felajánlotta birtokainak egy évi jövedelmét, hatvanezer ezüstforintot a Magyar Tudományos Akadémia létrehozására. A cselekedet valóban forradalmi volt, felébresztette az addig punnyadó, kiábrándult társadalmat.

Nehéz, de szép és eseménydús esztendők következtek, gyorsan egymás után. De gonosz császári elnyomással, nemes, nagylelkű emberek üldöztetésével, bebörtönzésével és a halálával is. És 1848. március 15-én a budai Várat – és az országot – uraló helytartótanács „reszketni méltóztatott”, annak a Petőfi Sándornak a szavaival, aki még csak kétéves volt, amikor Széchenyi felajánlotta a „szent pénzt” a hazáért. Ugye, milyen gyors lábon jár a történelem?