Égető aggodalom a nácizmus okán

„Aki bármely halandót Krisztus mellé vagy fölé vagy ellene merészel állítani, arról azt kell mondjam, hogy hamis próféta”

Veszprémy László Bernát – 2017.03.14. 02:51 –

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1937. március 14-én Németország katolikus templomaiban felolvasták az egyetlen német nyelven írt pápai enciklikát, amely erős szavakkal ítélte el a hitlerizmust. A Mit brennender Sorge – azaz Égető aggodalommal – kezdetű enciklika máig megfontolandó üzenetet tartalmaz, hiszen aggodalmát fejezte ki a náci állam egyházellenes programja, államosításai és militarizmusa miatt. Az enciklika szövegét legjobb tudomásom szerint nem közölték hivatalos magyar fordításban, legalábbis a Pápai megnyilatkozások című hivatalos katolikus sorozatban nem szerepel.

PiusXIXI. Piusz pápa (Forrás: Wikipedia)
A Mária Kongregáció mindenesetre még a megjelenés évében összefoglalta annak szövegét, és én ezekből bátorkodom idézni a magyar fordítást. Az enciklikával való megismerkedés minden konzervatív, tehát a szélsőségeket elutasító polgári értelmiségi számára fontos, hiszen napjainkban is riasztó jelenség szemtanúi lehetünk: még úgymond „konzervatív”, „nemzeti” körökben is a faj és a származás, az állam és a karhatalom istenítése kerül elő, elsősorban obskúrus múlt századi pogány gondolkodókra alapozva. Ezek a gondolatok gyökeresen szemben állnak a természeti jogokat szem előtt tartó egyházi tanítással, s mindez kellő aktualitást ad a Mit brennender Sorge újbóli elővételére.

Ahogyan napjainkban, a múlt században is akadtak radikális nacionalista felforgatók, akik a mindenkor szilárd elveket hirdető egyházra hivatkozva igazolták nézeteiket. A papíron katolikus Adolf Hitler például 1922-ben állította, hogy „keresztényi érzelmei” miatt tekinti magát „az Úr katonájának”. Ezért az enciklika markánsan tisztázta, hogy nem elég Isten nevét idézni: „Istenhívő nem az, aki az Isten nevét szónokilag emlegeti, hanem csak az, aki ezzel a szent névvel az igaz és méltó istenfogalmat kapcsolja össze”.
Szintúgy utalt az enciklika arra – a manapság is divatos – téveszmére, amely a kereszténységet „zsidó machinációnak” és az Ószövetséget elvetendő „törzsi” szövegnek tartja, és ezek helyett pogány ősvallásokat elevenít fel. „Aki egy állítólagos ősgermán – kereszténység előtti – elgondolással a puszta személytelen sorsot a személyes Isten helyébe lépteti, tagadja az isteni Bölcsességet és Gondviselést” – szól az enciklika, majd az Ószövetséget is védelmébe veszi. „Aki a bibliai történelmet és az Ószövetségben rejlő oktató bölcsességet száműzni akarja templomból és iskolából, Isten szavát gyalázza, a Mindenható megváltói terveit csúfolja meg, s korlátolt szűk emberi gondolkozást tesz bíróvá az isteni történelemtervezés fölött”.

Az enciklika azonban nemcsak efféle teológiai kérdésekben, hanem az államvezetés profán politikai ügyében is tanítással szolgált. A múlt században az állam már nem állampolgárai­nak védelmét és legszükségesebb jólétét látta el, hanem a fasizmusban, a nácizmusban és a kommunizmusban is egyént és lelkiismeretet felfaló szörnyeteggé vált. Ezért az enciklika elítélően szólt azokról, akik az emberi társadalom intézményeit Isten elé próbálták helyezni: „Aki a fajt, a népet vagy az államot vagy az államformát, az államhatalom hordozóit vagy az emberi közösség egyéb alapértékeit – amelyek a földi élet kere­tein belül lényeges és tiszteletre méltó helyet foglalnak el – kiemeli földi értéksorrendjükből, s mindennek, még a vallási értékeknek is legfőbb zsinórmértékévé teszi, s bálványimádón isteníti, az felforgatja és meghamisítja a dolgoknak Istentől alkotott és megszabott rendjét.”

Sokszor olvasható vád az enciklikával kapcsolatban, hogy nem fogalmazta meg kellő erősséggel az antiszemitizmus elítélését. S noha ez igaz, azért érdemes észben tartani, hogy XI. Piusz pápa jezsuita papokat egy második enciklika elkészítésével is megbízott, melynek kihirdetését már csak a halála akadályozta meg. Utódja, XII. Piusz részben felhasználta ezt az enciklikát, melyet a Vatikán levéltárából ásott elő és publikált 1997-ben két történész, Georges Passelecq és Bernard Suchecky. Ebben, a Humani generis unitas, azaz Az emberi faj egységéről kezdetű vázlatban – amely sosem lett hivatalos enciklika – a következőket olvashatjuk: „Az emberiségnek ártottak azok, akik jogtalanul piedesztálra emelték a fajt. Ők ugyanis semmit sem tettek azon egység előremozdításáért, melyre az emberiség hajlik és törekszik. – Majd így támadja a náci antiszemitizmust a szöveg: – Szisztematikus kegyetlenségén kívül ez a mai üldöztetés nem különbözik valódi indokaiban és módszereiben a zsidók ellen az ókor óta mindenhol folytatott üldözésektől.”

A szöveg tartalmát számos helyen felvállalta az 1965-ös Nostra aetate, vagyis Korunkban kezdetű enciklika, amely a vallások közötti párbeszédet mozdítja elő, és elítéli az antiszemitizmust.

A nácizmus és a hazai radikális, újpogány nacionalizmus között jól látta a kapcsolatot Mindszenty József is, aki 1944 novemberében Juramentum non – Nincs eskü (mármint Szálasira) – című szövegében így írt: „A magyar nemzeti szocializmus abból a német nemzeti szocializmusból fakadt, amelyet Mit brennender Sorge, azaz égető aggodalommal figyelt a Szentatya és kárhoztatta is, mint valóságos pogányságot.” Ennek a „valóságos pogányságnak” mai hívei – mint például a Jobbik körül forgolódó önjelölt „irodalomtörténészek” – manapság is arcátlanul publikálnak arról, hogy a XI. Piusz enciklikája „szerencsére nem dogmatikus pápai megnyilatkozás”, s hogy azt bizonyára csak azért adták ki, mert a pápa „nem olvasta a Mein Kampfot”.

Az igazság az, hogy minden bizonnyal olvasta, ezért is kerülhetett a következő, egyértelműen Hitlerre utaló sor az enciklika szövegébe: „Aki Istent és teremtményt, Istenember és Emberfia között tátongó létkülönbséget szentségtörő módon összemossa, aki bármely halandót, lett légyen az minden idők leghatalmasabbika, Krisztus mellé, vagy fölé vagy ellene merészel állítani, arról azt kell mondjam, hogy hamis próféta, kire az Írás szava megrázóan találó: »A mennyekben lakó kineveti őket«.” Ez lehet korunk konzervatív olvasójának gondolata is, mikor a Mit brennender Sorge szövegrészleteit olvassa: megrázóan találó.

A szerző történész


Az egyháznak felelőssége és kötelessége, hogy kérdőre vonja az államot, cselekvése a jog és a jó rend megteremtésére irányul-e
Egy német lelkész a szabadság útján

Faggyas Sándor
bonhoefferDietrich Bonhoeffer (Forrás: Wikipedia)
Hogy a Gonosszal szembeni ellenállást nem lehet elég korán és komolyan kezdeni, arra az egyik legszebb hiteles példa Dietrich Bonhoeffer német evangélikus teológus, lelkész tanúságtétele. Két nappal Adolf Hitler kancellári kinevezése után, 1933. február 1-jén rádióbeszédében a huszonhét éves berlini egyetemi oktató elutasította a Führer-elvet, a vezérnek való behódolást bálványimádásnak nevezte, és azt mondta, az istenként tetszelgő vezetők és hivatalok csúfot űznek Istenből és az emberből. A rádióbeszédet önkényesen megszakították ugyan, de a bátor Krisztus-követő lelkészt nem tudták elhallgattatni, még tizenkét évig. Egészen 1945. április 9-ig, amikor – három héttel a Führer halála és egy hónappal a német kapituláció előtt – Hitler parancsára kivégezték a flossenbürgi koncentrációs táborban.

Előző nap, a húsvétot követő fehérvasárnapon Bonhoeffer a schönbergi iskolában még áhítatot tartott protestáns és katolikus sorstársainak, majd az egyik angol fogoly pilótát megkérte, hogy ha hazatér, adja át különleges üdvözletét Chichester püspökének. Utolsó szavai ezek voltak: „Ez a vég számomra az élet kezdete.” Másnap reggel üres cellájában csupán egy Biblia és egy Goethe-kötet maradt, mindkettőbe Bonhoeffer neve volt beírva…

A 20. század egyik legjelentősebb protestáns gondolkodója és tanítója azt tartotta a legfontosabbnak, hogy Isten iránti hűségünk, a gonoszsággal és az erőszakkal szembeni ellenálló képességünk erős legyen, és ez felelős cselekedeteinkben is megmutatkozzon. Mintha ismerte volna a magyar katolikus költő, Babits intelmét – „Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás” –, nemcsak elméletben: beszédeiben és írásaiban, könyveiben hirdette a Gonosszal való szembeszállást, hanem tettekkel is megmutatta, bizonyította. Ha egy őrült a berlini sugárúton egymás után elgázolja az embereket, akkor nem elég, ha az egyház beköti a sebeket és vigasztalja a gyászolókat, hanem rudat kell tolni a kerék küllői közé, meg kell állítani az őrültet – így foglalta össze meggyőződését. Hogy Bonhoeffer nyolc évtizede kit tartott a legveszélyesebb őrültnek, az nyilvánvaló, de azokat az őrülteket is bírálta, akik őszintén imádták és fanatikusan követték vezérüket. Márpedig Németországban 1933-ban mind a világi társadalomban, mind a katolikus és a protestáns (evangélikus) egyházban kétségkívül többségben voltak azok, akik üdvözölték vagy legalábbis elfogadták a nemzetiszocializmust és Hitler totális diktatúráját. Mint a nácik által egyetemi állásából elmozdított, Amerikába emigráló evangélikus teológus és filozófus, Paul Tillich írta 1944 áprilisában német barátai­nak: „Amikor a nemzetiszocialisták leigázták Németországot, valami végképp elromlott. Sok német látta, hogy ez rossz, sokan ellenálltak. Sokakat száműztek, kifosztottak, megöltek, mert ellenálltak. De a német nemzet egésze, előkelői és a nagy tömeg nem állt ellen. És ez az, amitől elromlott Németország.”

Az is tény azonban, hogy már 1934 tavaszán megalakult a Német Keresztyének (Deutsche Christen) által elfoglalt és nácibaráttá tett evangélikus egyház ellenpólusaként a náciellenes Hitvalló Egyház (Bekennende Kirche). Bonhoeffer a Hitvalló Egyház egyik alapító tagjaként azt vallotta és hirdette: „Aki tudatosan elhatárolja magát a Hitvalló Egyháztól, az a megváltástól határolja el magát.” Ezzel nem az egyház fennhatóságát vagy egyedül üdvözítő jellegét akarta bizonyítani, hanem azt érzékeltette, hogy minden keresztyén szükségszerűen megtagadja Jézus Krisztust, aki nem áll ellen a náci eszmének és diktatúrának. Mivel Bonhoeffer lelkész volt, nem politikus, úgy vélte, az egyház nem léphet föl közvetlenül politikai értelemben, nem szólhat bele az állam ügyeibe, de ez nem jelenti azt, hogy az egyház részvétlenül szemléli a politikai cselekvést. Módjában áll, sőt felelőssége és kötelessége, hogy újra és újra kérdőre vonja az államot a tekintetben: cselekvése a jog és a jó rend megteremtésére, fenntartására irányul-e vagy éppen ellenkezőleg? S ha az utóbbi történik, akkor az egyháznak föl kell szólnia ellene, de az, hogy ebből a verbális ellenállásból mikor következik a közvetlen politikai cselekvés, a tényleges, tettleges ellenállás, azt mindig a konkrét szi­tuá­cióban kell eldönteni.

Bonhoeffer az 1938. november 9-i „kristályéjszaka” után jutott arra a döntésre, hogy csatlakozik a Hitler-ellenes politikai és katonai ellenálláshoz. A titkos mozgalom tagjaként bekapcsolódott a Hitler elleni merényletre és a náci uralom megdöntésére szőtt összeesküvésbe, s 1943 áprilisában a Gestapo letartóztatta, de csak az 1944. július 20-án, a kelet-poroszországi „farkasveremben” (Wolfschanze) megkísérelt merénylet utáni nyomozás során derítettek fényt a valódi szerepére. „Szabadság, régóta keresünk téged fegyelem, cselekvés, szenvedés által; halálunkban, amikor meglátjuk Istent, megmutatkozol nekünk te magad.” Ezt a sikertelen merénylet utáni napon írta Bonhoeffer, vagyis tudatosan készült az önként vállalt halálra, ami a „legnagyobb ünnep az örök szabadság útján”.

Tillich 1944-ben az eltékozolt szabadságot kérte számon honfitár­sain: szerinte a német népnek sosem lett sorsává a szabadságharc, sosem volt igazi forradalma, ahogy más népeknek, inkább engedelmeskedtek, mintsem vállalják a szabadság kockázatát. „Azzal vigasztalták magukat, hogy a lélek szabad, még ha az élet rabszolgasorban marad is.” Ez az önbírálat és Bonhoeffer önként vállalt mártírhalála ma is figyelmeztető jel kell hogy legyen a legerősebb és leggazdagabb európai ország gondtalan, gondatlan, a valósággal szembenézni nem nagyon tudó, nem nagyon akaró népe számára. A szabadságért nem csak a nácik ellen kell küzdeni.