Meg kell őrizni Velencét az utókornak

Az új védőrendszer teljes átadása 2018-ban várható, ám a város süllyedésére és a turistaproblémákra ez sem ad teljes megoldást

Deák Gábor – 2017.02.28. 02:52 –

Lezárult az idei karneváli szezon, így ismét csendesebb napok következnek az Adria királynőjének életében. A viszonylagos nyugalom sem tudja azonban feledtetni azt a folyamatos környezeti fenyegetettséget, amelynek árnyékában él a modernkori Velence.

VelenceA várost védő beruházás forrásigénye 5,4 milliárd euró (Fotó: REUTERS/Fabrizio Bensch)
Miközben évente több mint huszonötmillió turista látogatja meg az Adria királynőjét, a városba egyetlen napra érkező utazók csak a múltra fókuszálnak, megfeledkezve arról, hogy Velence nemcsak egy múzeumváros, hanem több tízezer ember lakóhelye is, amely szó szerint komoly küzdelmet folytat fennmaradásáért. Már 1983 óta foglalkoztatja a velenceieket a gondolat, hogy napijegyet vezetnek be az odalátogatók számára, akik megfogalmazásuk szerint „lelakják” városu­kat és gurulós bőröndjeikkel lehetetlenné teszik a pihenést az ott élők számára. Turistákra pedig szükség van, mert a turizmus a legfontosabb bevételi forrásuk azóta, hogy az iparfejlesztés háttérbe szorult.

Az iparosítás következményeként ugyanis drasztikus természeti károk keletkeztek a lagúnák városában. Az 1970-es években törvényileg kellett megtiltani a város alatti talajvíz kiszivattyúzását, mivel nem várt mellékhatásaként Velence minden korábbinál rohamosabban süllyedni kezdett. Persze a dózsék városa mindig is megpróbált a lagúnába merülni, de a globális nagyipar térhódítása előtt ez a folyamat jóval lassabb volt. Hiszen az emberi beavatkozás eredményeként a tengerszint folyamatosan emelkedik, így a süllyedés negatív hatásai multiplikálódnak. Ebből a turisták csak annyit érzékelnek, hogy a várost elöntő acqua alta idején remek selfie-ket lehet készíteni az elárasztott San Marcón. Jóval kevesebb sajtónyilvánosságot kap az a nemzetközi törekvés, hogy Velencét megőrizzük az utókornak. Már 1966-ban megindult a nemzetközi kampány a világörökség részét képező város műemlékei­nek helyreállítására. Példátlan magánösszefogás bontakozott ki, amely az elmúlt évtizedekben sem vesztett a lendületéből. Az épített műemlékek megőrzésére tett kísérletek azonban vajmi keveset érnek, ha eközben a várost egyre gyakrabban önti el a víz. Ennek megelőzésére még 1987-ben megkezdték az olasz Instrukturális Minisztérium munkatársai a MOSE Project megvalósítását, amely azt a célt szolgálja, hogy az Adria felől érkező árhullámoktól megvédje a lagúnát. A tényleges építkezések csak 2003-ban kezdődtek meg, mivel a tervezés és a prototípusok kifejlesztése, illetve az engedélyeztetés hatalmas feladatot rótt a szakemberekre. A projekt elnevezésében nem véletlen a bibliai áthallás. Ebben az esetben Mózes nem szétválasztja, hanem három mobil gáttal Lido, Malamocco és Chioggia térségében feltartóztatja a tenger vizét. A védművek más tekintetben is bibliai méretűek a beruházás forrásigénye (5,4 milliárd euró), a mérnöki és építőipari feladatok nagysága még nyugat-európai viszonylatban is gigantikusnak mondható, nem beszélve a négyezer új munkahelyről, amelyet a projekt teremtett. A rendszer összesen hetvennyolc kaput foglal magában (a Lidónál lévő kaput pedig egy mesterséges sziget is kiegészíti), amelyek normál vízviszonyok között a víz alatt „pihennek”, dagály esetében azonban sűrített levegővel kiemelik őket, így zárva el a víz útját. Az irányítóközpont 2011 óta a velencei Arzenálban található, amelynek munkatársai folyamatosan figyelik a vízszint változásait, ezzel is elkerülve, hogy Velencét évente akár öt alkalommal is elöntse az ár. A végleges átadásra 2018-ra kerülhet sor, azonban a történelmi város süllyedésére és a turistaproblémákra így sem kínál teljes megoldást.