Domonkos LászlóAz utolsó első

Éppen ötven éve, 1967. február 17-én végezték ki Hamusics János padragkúti bányászt, »az utolsó ’56-os« forradalmárt

Domonkos László – 2017.02.17. 02:02 –

Az Újszövetségben, Máté evangéliumának 20. fejezetében olvasható a példabeszéd a szőlőmunkásokról, benne a hétköznapi szólásmondássá lett konklúzióval: „Ekképpen lesznek az utolsók elsők és az elsők utolsók.”

Olykor, a Szentírást követve, nem árt azért hallgatni a történészekre is.

Újabban pláne nem.

Kiváló régi cimborám és pályatársam-kollégám, Tamáska Péter ezeken a hasábokon tette többször is közzé – sajna, máig nem eléggé köztudottan – az újszövetségi példázat alighanem legszebb, legmegindítóbb legújabbkori magyar változatát.

Eszerint 1966. március 28-án egy házilagos készítésű, úgynevezett paxitos bombaszerkezet robban a vasúti pályán a Dunántúlon, Ajka és Városlőd között. Egy tehervonat kisiklik, halálos áldozat nincs, az anyagi kár persze jelentős. Következmény: egy harmincéves magyar bányász 1967. február 17-én akasztófán fejezi be életét, társai (Balázs Sándor, Papp Pál, Búzás István, Molnár János, Illés József, öccse Hamusics László, továbbá Kiss Lajos és Lengyel József) fegyveres összeesküvésben való részvétel vádjával összesen több mint negyven év börtönbüntetést kapnak. A kivégzett Hamusics János padragkúti bányász, robbantó vájár csoportjával a forradalom közelgő tízéves évfordulója előtt Magyarország szovjet gyarmati sorsára akarja felhívni a figyelmet: előbb a szombathelyi és a budapesti Lenin-szobor, majd a devecseri rendőrkapitányság és a zalai kőolajvezeték felrobbantására készülnek, végül úgy döntenek: azt a vonatot röpítik a levegőbe, amelyen információik szerint egy magas rangú szovjet pártfunkcionárius utazik majd. Hajnali négyre időzítik az explóziót – ám fatális módon a robbanás hamarabb bekövetkezik, amikor csak egy tehervonat halad arra. És fél évszázaddal ezelőtt Hamusics János, akit Tamáska Péter teljesen indokoltan nevezett el az utolsó ’56-osnak, úgy jár, oly módon hal meg, ahogyan az aradi tábornokok vagy Maléter Pál, Nagy Imre és a kivégzett szabadságharcosok százai, az erdélyi Szoboszlay Aladár és mind-mind a többiek ebben az átkozottul gyönyörűséges újkori magyar históriában. (Egyébként nem a nyomában loholó Kádár-kutyák, hanem – bizony! – élettársi feljelentés következtében jut hóhérkézre.)

Az utolsó ’56-os.

Vagy az első – a LEGELSŐ – magyar hős a rémes vég, a vérbeköpült szabadságküzdelem után, évtized múltán, fél évszázada immár?

Alighanem. (Feljegyezték: amikor 1921-ben megkezdődött a Rongyos Gárda fegyveres küzdelme Nyugat-Magyarországért, egy francia tábornok azt mondta Sigray Antal kormánybiztosnak: ez Magyarország végét jelenti. Vagy talán a kezdetét, válaszolta higgadtan a megszólított.) Igen: ekképpen lesznek az utolsókból elsők. Ám az evangélium így folytatódik: „mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak”.

Újsághír: az egykori veszprémi várbörtön udvarán, a bitófa helyén tiszteleg Hamusics János emléke előtt a Magyar Vidék Országos ’56-os Szervezet, Kahler Frigyes mond emlékbeszédet.

Ennyi. Ennyi és nem több.

Ennyi?