Az osztrák–magyar kiegyezés példátlan virágkort hozott

Ma százötven évvel ezelőtt nevezte ki Ferenc József császár gróf Andrássy Gyulát a Magyar Királyság miniszterelnökének

Anka László – 2017.02.17. 01:50 –

A történelmi évfordulókra érzékeny közvéleménynek sem jelent semmit a február 17-i dátum. Pedig 2017-ben e napon van a százötvenedik évfordulója annak, hogy Ferenc József uralkodó kinevezte id. gróf Andrássy Gyulát (1823–1890), a forradalmi szerepvállalása miatt Haynau táborszernagy által képletesen kivégeztetett „szép akasztott embert” magyar királyi miniszterelnökké.

Andrássy Gyula 20170217Benczúr Gyula festménye Andrássy Gyuláról (Forrás: Wikipedia)

Néhány nappal később megalakult kabinetje is, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverése után az első felelős kormány, amely alkotmányos keretek között irányította az országot. Ezzel vette kezdetét a dualizmusnak nevezett, egészen 1918-ig terjedő korszak, amely máig a magyar történelem egyik legvirágzóbb, legprosperálóbb időszakának tekinthető. Az első világháború után nem véletlenül nevezték úgy: a boldog békeidők.

Bár száztíz esztendő elteltével, tavaly Andrássy gróf lovas szobrát újra felállították eredeti helyén, az Országház déli előterében, az egykori politikus miniszterelnöki tevékenysége alig ismert, és a történelemtudományon belül sem vívott ki különösebb érdeklődést, a közvélemény jóformán a róla elnevezett sugárutat és a budapesti német nyelvű egyetemet köti a személyéhez, pedig több szempontból is méltó arra, hogy kormányfői kinevezésének jubileumi évfordulóján megemlékezzünk kabinetje politikai eredményeiről és az általa megformált rendszer hosszú távú hatásairól.

Nagyhatalmi státus

Andrássy Gyula a kiegyezési tárgyalásokon emelkedett ki politikustársai köréből, mikor Deák Ferenc elképzelései mentén, Eötvös József báró és (a később grófi rangra emelt) Lónyay Menyhért hathatós közreműködésével az új politikai rendszer – a dua­lizmus – kereteiről tárgyaltak Ferenc József császár megbízottaival. Már az Andrássy-kormány megalakulása után, március végén fogadták el hosszas vitát követően a kiegyezési törvényeket a magyar országgyűlésben. Ez alapján a Habsburgok birodalmát alkotó magyar és osztrák államok (bár az osztrákok nem két állam szövetségeként tekintettek az Osztrák–Magyar Monarchiára) között közös volt a külügy, a hadügy és az ezek finanszírozásához szükséges pénzügy.

Összehangolták a vám- és kereskedelmi politikát, közös jegybankot állítottak fel, a birodalom két része között arányosan megosztották az államadósságot. Az osztrák és magyar parlament delegációk kiküldésével egyezett meg a közös minisztériumok éves költségvetéséről és tízévenként a közös hadsereg és a gazdasági kapcsolatok részleteiről.

A kiegyezés részeként Ferenc József császárt 1867. június 8-án Budán magyar királlyá koronázták. Az esztergomi érsek és Andrássy Gyula gróf tették fejére a Szent Koronát. A koronázási ceremóniától függetlenül a kormányfő arra is hangsúlyt fektetett, hogy a magyarok számára megnyerje a királyné, Erzsébet szimpátiáját.

A kiegyezési törvény kötelezte az uralkodót arra, hogy birodalma osztrák felében is alkotmányos rendszert vezessen be, hiszen az éves közös költségvetéshez és a tízévente ciklikusan visszatérő megállapodásokhoz egy működő bécsi parlamentre is szükség volt. A kiegyezéssel a magyarok a két állam alkotta birodalomban megkapták a jogok felét, miközben a közös költségeknek mindössze körülbelül a harmadát kellett viselniük. Andrássy miniszterelnök a következő módon vélekedett erről: „Ezen közös intézkedés veszteséget senkinek nem okozott, ellenkezőleg, elértük azt, hogy a paritás alapján hivatva vagyunk a területileg legnagyobb birodalmak egyikének külviszonyaira és Európa közös érdekeire elhatározó befolyást gyakorolni, és így tekintettel Európára és saját honunkra, oly állást foglalunk el, amilyent az Árpádok ideje óta el nem foglaltunk.”

E szavak tökéletesen kifejezték, hogy a nagyhatalmi státusú Osztrák–Magyar Monarchia külpolitikáját nem lehet csak Bécsből, Pest–Buda megkérdezése és beleegyezése nélkül alakítani. Ahhoz szükség van a magyar kabinet és országgyűlés támogatásának megszerzésére. (A Habsburgokat évszázadokon keresztül egyáltalán nem érdekelte, hogy külpolitikájukról miként vélekednek a magyarok, csupán a hadiadó és az újoncok megszavazását várták el tőlük.)

Hogy ez így maradjon, Andrássynak meg kellett akadályozni azt, hogy a birodalmon belül Csehország ugyanolyan jogokat kapjon, mint Magyarország, mert akkor előfordulhatott volna, hogy az osztrák és a cseh parlamentek és kormányok összefognak és hazánkra kedvezőtlen megállapodásokat kényszerítenek, hiszen ketten leszavazhatnak egyet. Andrássy a trialista cseh kezdeményezést, az úgynevezett Hohenwart-kísérletet sikerrel verte vissza, és a magyar politikai elit soha nem is tett engedményt arra nézve, hogy a kétközpontú birodalom többközpontúvá váljon. A kiegyezéspárti hatvanhetes kormányok így védték a magyar nemzeti érdekeket. Ezt a felállást Ferenc József is elfogadta, és hosszú uralma alatt következetesen ragaszkodott is hozzá. Az egykori abszolút monarcha csak arra ügyelt, hogy a hadsereg hozzá legyen lojális, irányítása az ő kezében összpontosuljon, ennek fontosságát a ’48-as forradalmak idején jól megtanulta, és soha nem feledte.

A király még egy dolgot tartott fontosnak. Ragaszkodott ahhoz, hogy minden törvénytervezetet előzetesen bemutassanak neki, és csak beleegyezését követően terjesszék a magyar országgyűlés elé. Ez volt az úgynevezett előszentesítési jog, amelyet Andrássytól kezdve valamennyi miniszterelnök tiszteletben tartott 1918-ig. A kormányfők és minisztereik azzal, hogy kodifikációs tevékenységükhöz előre megszerezték az uralkodó beleegyezését, komoly háttértámogatást is nyertek Ferenc Józseftől.

Kormányfőként Andrássy gróf határozottan állást foglalt a birodalmi külpolitika dimenziójában is. Amikor az 1870-es francia–porosz háború idején az osztrák tábornoki kar kardcsörtető módon akart revansot venni a poroszoktól elszenvedett 1866-os königgrätzi vereségért, a magyar miniszterelnök volt az, aki gátat vetett a generálisok háborús elképzeléseinek. Andrássy ugyanis a kormányfői tisztségével párhuzamosan a magyar honvédelmi miniszteri tárcát is irányította, ebben a minőségében pedig pontosan érzékelte, hogy a császár és király hadserege még nem áll készen egy újabb háborúra.

Modern polgári állam

A gróf azonban nem csupán a külpolitika és a birodalom dualista berendezkedésének megőrzése mezején ért el eredményeket. Kormánya feladata volt, hogy az 1848-as áprilisi törvények által életre keltett – de a szabadságharc leverése miatt rövid életűnek bizonyult – modern, polgári államberendezkedést a kor igényeinek és a közgondolkodást meghatározó nemzeti liberalizmus jegyében Magyarországon kiépítse.

Ennek érdekében nyújtotta be a kabinet vallás- és közoktatásügyi minisztere, Eötvös József báró a nemzetiségi törvényt, melynek eredményeképpen nyelvi és kulturális egyenjogúságot élvezett valamennyi magyarországi etnikum. Hangsúlyozni kell, hogy ez az egyenjogúság egyéni jogként érintett minden magyar állampolgárt, függetlenül annak nemzetiségi származásától, de nem biztosított a nemzetiségek számára kollektív jogosítványokat és területi autonómiát. Az adott korban a liberalizmusra az egyéncentrikus gondolkodás volt jellemző. Egyedül Horvátországnak engedett a magyar politikai elit a nemzetiként kezelt állam keretein belül bizonyos önállóságot. Az 1868-as horvát–magyar kiegyezéstől eltekintve Pest–Buda centralizációs politikát folytatott a közigazgatásban és egy unitárius államot épített ki, melyhez a dualizmus idején végig ragaszkodtak, hogy az egész országot egyetlen központból irányíthassák, és ne alakuljanak ki nemzetiségek által vezetett régiók, amelyek megkérdőjelezik a magyar vezetést (szupremáciát) és a Szent István-i állam határait.

Szintén a modern, polgári rendszer kiépítésének jegyében történtek olyan kodifikációs intézkedések, amelyek mentén a közigazgatást és a bíráskodást szétválasztották egymástól, melyek korábban a feudális vármegye keretein belül összefonódtak. Reformot hajtott végre az Andrássy-kabinet a bíróságok és ügyészségek dimenziójában. Megalkották a polgári perrendtartásról szóló törvényt is. A gróf kormánya élénken támogatta a városfejlesztést és a polgárság megerősödését. Az analfabétizmus felszámolása, az írni-olvasni tudás érdekében nyújtotta be Eötvös József az első népiskolai törvényt az országgyűlésnek, mely a kor európai színvonalára volt hivatva emelni a magyar közoktatást.

A kiegyezés után létrehozták a Magyar Királyi Honvédséget is, mely a Bécsből irányított közös hadsereg kiegészítő részét képezte. Felállítása komoly lépés volt a nacionalista közvélemény előtt, hiszen a kortársak az állami függetlenséget megtestesítő intézményt látták benne. Az ország déli határai mentén a török kiűzése után katonai közigazgatási körzet, az úgynevezett Határőrvidék alakult ki, melyet a bécsi udvari haditanács irányított korábban. Andrássy alatt kezdetét vette ennek felszámolása és betagozódása a polgári vármegyei joghatóságok irányítása alá.

Nemzeti reálpolitika

Az Andrássy-kabinetet és a kiegyezés politikai berendezkedését a hatvanhetes Deák Párt védelmezte, amelynek szellemi vezére, az idősödő Deák Ferenc már nem vállalt kormányzati szerepet. Ez a párt megnyerte az 1869-es képviselőházi választásokat. Támogatottsága ekkor visszaesett ugyan, de parlamenti többségét sikerült megőriznie. Az eredmények azonban világossá tették mindenki számára, hogy a rendszernek komoly politikai-társadalmi ellenzéke van az országon belül. A rezsim csak úgy tartható fenn, ha a hatvanhetes kiegyezést elfogadó és támogató pártnak sikerül megőrizni parlamenti többségét, vagyis a kormányzati hatalomtól távol tudja tartani a rendszerellenes negyvennyolcas ellenzéki erőket.

Ez a felismerés vezetett el oda, hogy a kabinet 1869-től felhagyott komolyabb liberális elképzelései megvalósításával, és miközben Horváth Boldizsár igazságügyi miniszter markáns – európai színvonalú – reformtervekkel rendelkezett, ezek megvalósítását elnapolták. Annak érdekében történt a polgári jogkiterjesztés megállítása, hogy a mindenkori kabinet kezében minél több jog összpontosuljon, mellyel védelmezni tudja a fennálló hatvanhetes rendszert.

Andrássy elképzeléseit az utána következő miniszterelnökök mind a magukévá tették, és Ferenc Józseffel egyetértésben nem kívántak a rezsimen változtatni. Ez megmaradt liberálisnak, de nem vált soha demokratikussá, hiszen a politikai elit csak egy cenzusos választójog mellett tudta megőrizni a nacionalizmus korában a többnemzetiségű Kárpát-medencében a magyar nemzeti szupremáciát.

Andrássy Gyula miniszterelnök politikai realitásérzékét bizonyítja, hogy a főszereplése mellett létrejött államberendezkedés fél évszázadon keresztül nem csak működni tudott, hanem olyan jelentős gazdasági és kulturális fellendülést eredményezett, amelyre a magyar történelemben sem korábban, sem utána nem volt még példa. És mindez történt úgy, hogy az állam polgárai közül egyre többen és többen vallották magukat magyarnak a tízévente sorra kerülő népszámlálá­sokon, így az első világháború előtt a magyarok abszolút többségre jutottak a Kárpát-medencében a nemzetiségekkel szemben.

A gróf 1871. november 14-ig irányította a kabinet elnökeként Magyarországot, majd a bécsi közös külügyminisztérium vezetésére kérte fel a király. E tisztség elvállalásával a Hunyadiak kora óta először nyílt lehetőség arra, hogy egy magyar ember meghatározó szerepet vihessen Euró­pa sorsának alakításában. w

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa