Jászsági bakák a doni pokolban

Egy magyar zászlóalj önfeláldozó hősiessége az 1943. január–februári nagy visszavonulás idején

Babucs Zoltán – 2017.01.12. 01:05 –

Hetvennégy esztendővel ezelőtt, 1943. január 12-én vette kezdetét a Vörös Hadsereg azon támadása, amely a csaknem kétszázezer katonát számláló magyar 2. hadsereget kivetette doni állásaiból, és a visszavonulás hetei alatt a honvédek rendkívül súlyos harcokat vívtak, hiszen véres veszteségük 126 ezer fő volt, nehézfegyverzetük száz százaléka, felszerelésük java pedig odaveszett. A magyar 2. hadsereg arcvonalának legdélebbi állásaiban kitartó jászberényi 32/III. zászlóalj harcainak ismertetésével kívánunk tisztelegni doni hőseink emléke előtt.

jászsági bakák 20170112Csáky zászlós viharvert szakasza 1943 februárjában (Forrás: Csáky Attila gyűjteménye)

A szovjetek urivi támadását követő ötödik napon, 1943. január 17-én virradatkor –42 °C hideg volt. A Kolovert és Korabut közötti állásokban védekező, a kassai 21. gyalogezred alárendeltségébe tartozó jászberényi 32/III. zászlóalj a magyar 2. hadsereg déli arcvonalát képező VII. hadtest többi alakulatával együtt ezen a napon kapott parancsot a visszavonulásra. A miskolci seregtestet addigra már teljesen bekerítették a szovjet csapatok, így több részre szakadva tudott csak visszavonulni nyugati irányba.

A visszavonulás első napja

Csáky Kálmán tartalékos zászlós így emlékezett az eseményekre: „Századom, a 32/III. gyalogos zászlóalj 9. századának tartalékát is elviszik Jugyinóba, mert a szovjet erőkkel történő harcokban, ebben a körzetben az 51. gyalogezred szinte teljesen megsemmisült. Elmondhatom, hogy szerencsém van, mert szakaszommal vonalban vagyok, s így elkerültem az idegen területen való bevetést és valószínű, a teljes megsemmisülést. Ezen területtel további összeköttetésünk megszűnt. – Igen, semmi tartalékunk nem maradt, az erődítés pedig silány, korszerűtlen. – Mi lesz itt velünk, ha minket is elér a nagy támadás??!! (…) Így érkezik meg 1943. január 17-én a visszavonulási parancs, mit Jány Gusztáv hadseregparancsnok éjjel 2 óra 30 perckor rendel el. Hozzánk, a csapatokhoz 13 óra 30 perckor érkezik lovas hírvivő útján, azzal, hogy szürkületkor kell megkezdeni a visszavonulást, szakaszonként 1-1 raj visszahagyásával, leplezőnek. Kitartani minden áron, az utolsó emberig, reggel 7 óráig. Ekkor a leplező részleg is visszavonulhat. (A parancsot el kellett égetni a hírvivő jelenlétében.) Én – újból –, mint legfiatalabb lettem kijelölve a századból leplező szakaszparancsnoknak. Helyettesemként visszamaradt Kő József szakaszvezető – a másik századból önként, mivel barátok voltunk. A szándék leplezésére, s nyugtalanításra állandó tüzet rendeltem el, szórványosan. Lőszer a zsákmányolt anyagból volt bőven, s a maradványt mindenből úgyis használhatatlanná kellett tenni, vagy aláaknázni. Északon már a hadtestünk alakulatai használhatatlanok voltak, az előnyomuló szovjet erők szétverték őket. Nekünk elérendő új védőkörletként a Dankovszkij – Bahlajev vasútvonal szélén nyugat felé lévő magaslatot jelölték meg, mint új védővonalat. Cél a vasútvonal védelme lett volna. Még a vonalban voltunk, s a németek már minden előzetes bejelentés nélkül kezdték robbantani a vasútvonalat (ez Rosszos felé vitt délre) és a helységben lévő raktárakat az abban felhalmozott anyagokkal együtt, nem törődve azzal, hogy ez nyilvánvalóan az ellenségnek a területfeladást, vagyis annak szándékát árulja el. – Nem várták meg visszavonulásunkat. Mi lesz velünk, ha ezt észreveszik az oroszok, ha észbe kapnak!!! A hadtest északi egységeivel már úgy sem volt összeköttetésünk. Arról értesültünk, hogy a hadtest vezérkari főnökének helyettese [Farkas Antal vezérkari alezredes] nem bírván tovább a gyűrődést, levonta a következtetéseket és a Novij Oszkolba vezető úton főbe lőtte magát. Kár volt érte! Jó katona volt. Gyülekezés Likovón, észak-keleten. Odaérünk, a helységben már nincs senki. A raktárakat felrobbantották, – azért élelmet még sikerült szerezni az embereknek. A szeszes hordókat pedig szétromboltattam, ne okozzanak bajt. Hiszen, ha elfáradnak, leülnek, megfagynak. Zúgolódnak, de később megértik, mikor példát látnak. –32 °C a hideg, dermesztő, különösen, hogy nem tudunk fedél alatt megpihenni, csak menni-menni. A csípős szél pedig állandóan fúj.”

Az olaszok utóvédjeként

A jászberényiek másnap a Gon­csa­rovkán rekedt kassai 23. könnyűhadosztály tüzér- és vonatalakulat maradványainak kitörésénél segédkeztek, amikor délután 14 óra tájt kikergették a szovjeteket a faluból. Dalmadi István, a 32/7. puskásszázad csapatcsendőr tizedese a fenti harccselekmény részeseként számolt be arról, hogy Goncsarovka keleti szélénél ütköztek ellenséges csoportokba. Megmaradt nehézfegyverzetükkel tűz alá vették és felgyújtották a szélső faházakat. Márton Ferenc alezredes, zászlóaljparancsnok utasítására a honvédek minden nélkülözhető felszerelési cikket eldobáltak, míg a tisztek egy része lóhátról biztatta a legénységet: „Jászmagyar bakák! Mutassátok meg, mit tudtok! Szuronyt szegezz!”, és a 32-eseket rohamra vezényelték, akik közelharcban, szuronnyal „piszkálták ki” a szovjeteket Goncsarovkáról. Az esti órákban vitéz Benkő Sándor ezredes, a 21. gyalogezred parancsnoka és 1. ezredsegédtisztje, Vágó Kálmán százados jelentkezett Luigi Rever­be­ri tábornoknál, a Tridentina hadosztály parancsnokánál Opit községben. Jelentették, mivel nincs összeköttetésük saját feletteseikkel, az olaszokhoz kívánnak csatlakozni. A tábornok elfogadta ajánlatukat, akit Benkő ezredes tájékoztatott arról, hogy puskánként negyven tölténye van és emberenként kétnapi élelme, sebesültjeit ellátni és szállítani nem tudja.

Január 20-án hajnali 4 órakor riadót rendeltek el. A 21. gyalogezred parancsba kapta, hogy a Sztyepanovkára betört szovjet csapatokat vesse vissza, s a községtől északkeletre húzódó dombvonulatot tartsa az olasz csapatok visszavonulásáig. Sztyepanovka községben erős ellenséges tüzérségi és gyalogsági tűzcsapás érte az ezredet, emellett páncélostámadást is kaptak. A biztosításra kirendelt századok gyülekezése a tűzfüggönyben meglehetősen nagy veszteségekkel történt. A zászlóalj vonata szovjet lövegek célpontjává vált. A jászságiak ekkor kapták a parancsot, miszerint vegyék birtokba a község nyugati szélét szegélyező magaslatokat, fedezve az olasz csapatrészek visszakozását 12 óráig. Egy alpesi század is velük harcolt, amely hamar kereket oldott. Az ellenséges nyomás kivetette állásaiból a zászlóaljat, amely Posztololi felé hátrált. A kassai gyalogezred harctudósítása szerint: „a 21. gyalogezred zöm ezen ütközete az olasz erők szempontjából kimagasló jelentőséggel bírt és a magyar fegyverek becsületét szövetségeseink előtt nemcsak megmentette, és gyarapította, hanem az ezred csaknem önfeláldozásig megvívott harcával az olasz erők zömének rendezett gyülekezését és visszavonulását s feltehetően az egész további kitörési harcok sikerét tette lehetővé.”

Dalmadi tizedes visszaemlékezése szerint a község keleti szélén feltűnt szovjet harckocsik tűz alá vették a magaslaton védekező jász bakákat, s ekkor semmisült meg a zászlóalj maradék vonata. A szerencsi 21/III. zászlóaljat ellentámadásra rendelték, mialatt a 32/III. zászlóalj parancs szerint – súlyos veszteségek árán – tartotta a magaslatokat. A jászberényi zászlóalj és a 21. gyalogezred többi része a későbbiekben is fedezte a Tridentina hadosztály visszavonulását, így keveredtek súlyos utóvédharcokba Nyikolajevka térségében. A honvédeknek a rendkívül kegyetlen orosz télben nemcsak az időjárási elemekkel, az ellenséggel, de olykor saját, olasz fegyvertársaikkal is meg kellett küzdeniük, akik bajtársiatlan módon viselkedtek magyar szövetségeseikkel. Ezen harcok során a 21. gyalogezred „maradványai (…) mint harcerő többé tekintetbe nem jöhetett. Minden lőszer elfogyott, élelem egyáltalán nem volt, az igen nagyszámú sebesültek szállítása pedig megoldatlan volt. Ezek közül igen sokan a következő napokban életüket vesztették, hiszen sem szállítani, sem ellátni, sem pedig táplálni nem voltunk képesek őket.”

Mérlegen a jászmagyar virtus

A doni harcok során a jászberényi zászlóalj állománya számos hadikitüntetést kapott. A tisztek közül ketten a Magyar Érdemrend kardos-hadiszalagos lovagkeresztjét, öten pedig a kardos-hadiszalagos bronz Signum Laudist érdemelték ki. A tiszthelyettesek, tisztesek és a legénység soraiból ketten a Nagyezüst, tizenöten a Kisezüst, kilencvenöten pedig a Bronz Vitézségi Érmet kapták meg, többnyire post mortem. A zászlóalj kilencvenszázalékos anya­gi vesztesége – nehézfegyverzetük száz százaléka, kézifegyve­reik hetven százaléka – eltörpült a 739 főt kitevő személyi veszteség mellett, hiszen a jászberényi csapattest majd ezerfős hadiállományából alig kétszázötven lesoványodott, megtört honvéd tért haza a „doni pokolból”, akiket háromhetes egészségügyi karantén után, 1943. május 23-án fogadott ünnepélyesen Jászberény városa. A 32/III. zászlóalj személyi veszteségeit tekintve az 1943. január–februári visszavonulás alkalmával állományának több mint ötven százaléka tűnt el. Akik bajtársaiktól lemaradtak, azok megfagytak, elestek a szovjetekkel vívott harcokban, meghaltak az éhségtől és a kimerültségtől, vagy szovjet hadifogságba estek.

Zászlóaljparancsnokuk harctéri tapasztalataikat a következőkben összegezte: „A nagy hideg miatt tűzfegyverek, géppuska, golyószóró általánosságban nem működtek. Harckocsik ellen harcot csak megfelelő és kellő számban rendelkezésre álló elhárítófegyverekkel lehet vívni, illetve harcot felvenni, különben a gyalogság harckocsitámadás esetén alul marad, mert kézigránátunk is kötegekbe kötésre nem alkalmas. A zászlóaljnak [220-225 lovából] 27 lova hullott el a visszavonulás napjáig, azonkívül parancsra 80 lovat kényszerült a lóteleltetőbe hátraküldeni, így az elrendelt visszavonulásra sem elegendő lova, sem szánkója, géppuskák, nehézfegyverek, lőszer és élelemszállításra nem állt rendelkezésre. A zászlóalj lovai júliustól takarmányt nem kaptak, csak a zászlóalj által gyűjtött szénát, szalmát és januárban kapott kevés rozson éltek, miáltal erőbeni állapotuk annyira legyengült, hogy visszavonulás közben megtett nagy utakat nem bírták, egymásután dűltek ki, miáltal épp a nehézfegyvereket kellett egymásután idő előtt felrobbantani. Kiadott bakancsok az orosz hidegre és nagy hóra teljesen alkalmatlanok. Hiába volt a meleg gyapjúkapca, bár a bakancs nagy volt, de a lábfejboltozatnál szűk volt, a hólevet áteresztette, miáltal igen sok fagyás keletkezett. A ruházat sem felelt meg az orosz hidegnek. Mert míg az irhasapkák minden tekintetben beváltak, addig az irhamellények, mivel ujjuk nem volt, csak a derekat melegítették, ellenben a karokat nem. Hiányzott a meleg nadrág is. Mivel a trikónadrág és a gyalogsági nadrág mellett éjjel a havon tartózkodni még nagy tűz mellett is csak állandó mozgás mellett – járkálás – volt lehetséges. A zászlóalj 1943. január 17-től reggeltől február 1-ig bezárólag semmiféle ellátást nem kapott. Az elinduláskor kiosztott 2 napi szalonnaadag mellett a legénység erőállapota rövidesen – erősen leromlott, a legénység teljesen lesoványodott, és mivel az olaszok minden közbeeső községet megszálltak, a zászlóalj sem élelemhez, sem férőhelyhez éjszakára nem jutott.”