A titkos kód, amely nem önmaga

Tolvaly Ferenc nem tudta teljesen kiaknázni a remek témában rejlő lehetőségeket a Zsolnay család történetéről szóló regényében

Péntek Orsolya – 2017.01.11. 01:37 –

A Zsolnay-kód – Feltárul a legendás Zsolnay család titka címmel jelent meg Tolvaly Ferenc új könyve az Alexandra Kiadónál. A regény utószavában a szerző azt írja, módja volt betekinteni Mattyasovszky-Zsolnay Teréz eredeti, német nyelvű gyártörténetébe.

Zsolnay-kód 20170111Zsolnay Vilmos lányának kéziratából kirajzolódik a gyár története (Fotó: MH)

A gyárat felvirágoztató Zsolnay Vilmos lányának kéziratából azonban végül nemcsak a gyár története, de egy tizenkilencedik századi nő emancipálódásának története is kibontakozik, s valóban el van rejtve benne a „kód” is egy betű- és számkombináció formájában.

Kár, hogy a kódfejtés végül nem sikerül. Vagy mégis?

A remek témában rejlő lehetőséget mindenesetre nem tudja teljesen kiaknázni a szerző, a kötet különféle szálai úgy esnek szét, mint egy virágcsokor, amelyről levették az összetartó szalagot: talán még soha nem olvastunk olyan könyvet, amely jó és rossz – egyszerre.

Először is: a kódfejtős és összeesküvős krimiknek szép iskolájuk van Umberto Ecótól Dan Brownig. Csak míg Eco alapos tárgyi tudással és európai intellektussal keveri-szövi az illuminátusok, templomosok, középkori filozófusok és lézengő ritterek legendáit meg a szimbólumtudomány tényeit a regényszövegbe, Dan Brown hollywoodi szósszal önti le a történeteit. A maga igényszintjén mindkettő százszázalékos. Egy közös dolog van bennük: a kód, a titok, a megoldás valóban el van rejtve a sokrétegű szövegekben, s a végére, amikor fény derül a titokra, az olvasónak módja van visszaemlékezni a szöveglabirintusban elrejtett jelekre. Szervül a krimi és a próza.

Tolvalynál nincs így. A három szálon futó történet egyik szála a huszadik századi Magyarországon játszódik. Vay, a műgyűjtő, akinek hatalmas Zsolnay-kollekciója van, vendégül lát egy Németországból érkező kutatót, aki egyben a narrátor. Ő meséli el nemcsak a gyűjtemény történetét, s Vay, a bolond gyűjtő különös életét, aki a nácik, majd a szocialista állam eszén is túljárva menti a hagyatékot, de az ő olvasatában kapjuk meg a kéziratot is Zsolnay Vilmos lányától. Ez a másik szál: a gyártörténet. És a harmadik: a gyártörténet mögött-mellett kibontakozó fejlődéstörténet, Teréz önmagára eszmélésének története.

Csak épp nemhogy a kódfejtési kísérlet nem szervül bele ebbe, de maguk a történetszálak sincsenek összesimítva.

Miközben a narrátor olvassa a kéziratot, újra meg újra kiszól a kézirat mögül, sejtetve, hogy Zsolnay illuminátus volt, és most már talán megvan a kód, a fehér arany, a porcelán titka. Noha a kötet elején néhány információt elpötyögtet a szerző alkímiáról, illuminátusokról, porcelánkészítésről, aztán mintha megunná, a továbbiakban ebből mindössze az marad, hogy a kéziratban akárhányszor olyan helyre ér a narrátor, ahol egy máz kémiai leírása szerepel, azonnal közli, hogy ez lesz a kód. Máshol gyanakodni kezdünk, hogy egyáltalán ért-e ahhoz, amit kutat – például amikor megkérdezi a gyűjtőt, mit jelent az „irizáló” kifejezés. Aki Zsolnay-porcelánnal foglalkozik, az vagy tudja ezt, vagy nem azzal foglalkozik.

Ahogy halad előre a történet, egyre fáradtabb a narráció és az olvasó. Már-már kínos, ahogy újra és újra leilluminátusozzák Zsolnay Vilmost, majd végre megvan a kód, azaz: GOTHILFUNS 1234567890. Amelyet az utolsó fejezetben, Pécs európai kulturális fővárossá válásának ünnepségén, 2010-ben a mauzóleumban álldogálva a narrátor aztán nem fejt meg. Vagyis csak félig. Ha még hiszünk neki.

Mindemellett azonban a gyártörténet, a családtörténet és annak a polgári kitartásnak a története, amely a dualizmus éveiben megteremtette a modern Magyarország alapjait – hogy aztán porig rombolja azt a polgári Magyarországot a Horthy-, a Szálasi-, majd a Rákosi- és a Kádár-kor, a zsidó- és a polgárüldözés –, remekül kibontakozik a kéziratra alapozott meséből.

Hajlamosak lennénk azt mondani: jót tett volna a könyvnek, ha a szerző hagyja a fenébe a kódot, a Dan Brown-i és ecói kísérletezést, és megírja a Zsolnayak történetét. Végül is megtette, csak nehéz kiválasztani a megfelelő nyomot a szövegben…

Lépésről lépésre tárul elénk, miként kezd neki az építkezésnek az öreg Zsolnay, miként forgatja vissza az utolsó fillért is a gyárba, hogyan küzd meg az előrejutásért pusztán a tisztessége, a szorgalma, a kitartása és termékeinek minősége által a korrupt sajtóval, a csaló bécsi kereskedőkkel, a közeggel, hogy jut feljebb és feljebb. Egy-egy kitüntetés, elismerés, megrendelés említésekor a narrátor, mint egy papagáj, persze azonnal közli, hogy azért történt így, mert Zsolnay illuminátus, és a szervezet karolja fel – azt a korszakot ismerve azonban inkább az tűnik valószínűnek, hogy a sok urambátyám közt minőségi termékekkel is lehetett érvényesülni, igaz, először külföldön. A szerző szépen kibontja a gyáros és a város, a gyáros és a munkások, a gyáros és a család viszonyát, részletes leírást kapunk a bővülő gyár építéséről, a technikai újításokról – ebből is elég lett volna kevesebb, hiszen az olvasó valószínűleg nem akar technikatörténet-szakvizsgát tenni a végén –, mindezt pedig jól ellenpontozza a női szál, Teréz életének a leírása, aki infantilis és önző férje mellett megkeseredett, aztán megnyugodott nővé válik, római utazásuk pedig külön regény a regényben, lírai, néhol már-már Asbóth velencei regényének Olaszország-élményét idéző – máshol giccsbe forduló – zárvány.

A magyar történelem urai aztán Zsolnayék – mint ahogy Angsterék, mint ahogy a pécsi polgárság megannyi jelentős leszármazottja – életét is ellehetetlenítik: először a szerb megszállás, aztán a Trianon okozta veszteség, aztán a zsidóüldözés, aztán a kommunista diktatúra miatt rogy meg a gyár. A negyvenes évekig hősiesen tartják magukat, feláldozva egyéni érdekeiket, a legszebb díszítéseket tervező Julie és a naplóíró Teréz is visszaszáll a munkába jóval hetvenen felül, pedig időközben elvesztik gyermekeiket, férjeiket.

A Rákosi-kor házmesterei végül befejezik a rombolás művét. A gyárat államosítják, a család tagjait vagy elüldözik, vagy börtönre ítélik hamis vádakkal, az új hatalom brandjének pedig a Herendit teszik meg. A leszármazottak leszármazottai nem mehetnek egyetemre, állampolgári jogaikat elveszik.

Mégis csinálják tovább. Azzal a makacs kitartással, ahogy ükapjuk, szépapjuk gyárat épített. Ha kell, külföldön. A Zsolnay-kód alighanem az, amit a nagyszüleink tanítottak. Amit a könyvben említett Angster – nekem: bácsi, pécsi gyerekkorom egyik kulcsfigurája – képviselt, és amit a többiek képviseltek. Azok, akiket megpróbáltak és újra és újra megpróbálnak kicsinálni egyesek, akik nem szenvedhetik a zsidót és a németet és a horvátot és a kereskedőt és a magyar polgárt.

A polgárt, aki ragaszkodik a minőséghez. Az emberi, életbeli minőséghez és ahhoz, hogy akármit termelek vagy árulok, vagy akármibe fogok, azt a legjobb tudásom szerint tegyem. És ne csak magamért, hanem azért a közösségért, amelynek akár csak ideiglenesen a tagja vagyok. Amíg hagyják, hogy az legyek.

De ehhez nem kellenek illuminátusok. Se rejtjelek. Ehhez belső tartás kell.

Persze, végül ez a GOTHILFUNS egyik feloldása is: Generosa, Operositas, Talentum – oder Gott – hilf uns. Und hilft.