Nagy ErvinÉhezés és felelősség

Társadalomfilozófiai teória kérdése, hogy meddig engedjük nyújtózkodni az államot

Nagy Ervin – 2017.01.10. 01:47 –

Ha a család intézményét nézzük, akkor a liberálisok szerint semennyire; a másik szélsőség, a marxisták elképzelése szerint pedig totálisan mélyen, még a nevelésbe is beleszólhat a hatalom. Pedig a helyes ezúttal is a középút, azaz a távolságtartó, de gondoskodó állam ideája lenne, ahol vannak olyan „ügyek”, amelyek esetében egyértelmű válasz adható ezekre a kényes kérdésekre.

Azon civakodni például nem érdemes, hogyha a gyermek életének tartós veszélyeztetése áll fenn, akkor az államnak kötelező lenne-e gondoskodnia vagy közbelépnie. Hisz nem csupán a családot alapító egyénnek vannak jogai, hanem a gyermeknek is. Ezt pedig az előbbiek, manapság sajnos gyakran, gyarló módon elfelejtik. Mint ahogy megfeledkeznek arról is a jogaik ész nélküli kergetése közben, hogy vannak kötelességeik is a gyermek támogatásának terén. Ez pedig már nem egyedi, sokkal inkább egy civilizáció kulturális válságtünete. A nyugati világban ugyanis a család már nem teremti meg mindig mindenhol azt a természetes, ösztönös, ésszerű – vagy bárhogy is nevezzük – védelmi közösséget, amely körbeveszi a gyermeket.

A közétkeztetés intézménye itthon az elmúlt években belekerült ebbe a vitatott státuszba. Hisz a magyar kormány egy folyamatosan bővülő „lehetőségrendszeren” keresztül mindent megtett azért, hogy ne legyen gyermekéhezés az országban. Így az ingyenes, illetve a támogatott étkezés lehetőségére minden évben elkülönített egy tekintélyes költségvetési összeget, kialakította a gyakorlati működési hátteret, bevezette a szünidei ellátást, és végül megszüntette a települések pályáztatásának követelményét is.

Így ma országosan, települési pályázat nélkül is ingyenesen biztosítják az intézményi gyermekétkeztetést a bölcsődei ellátásban vagy óvodai nevelésben részesülő gyermek számára, ha rendszeres gyermekvédelmi kedvezményben részesül, tartósan beteg vagy fogyatékos, esetleg olyan családban él, amelyben tartósan beteg vagy fogyatékos gyermeket nevelnek. De ingyenes annak is, aki olyan családban él, amelyben három vagy több gyermeket nevelnek, vagy amelyben a szülő nyilatkozata alapján „az egy főre jutó havi jövedelem összege nem haladja meg a kötelező legkisebb munkabér személyi jövedelemadóval, munkavállalói, egészségbiztosítási és nyugdíjjárulékkal csökkentett összegének százharminc százalékát”. Az általános iskolás gyermek esetében kicsit másképpen számítva ugyan, de ugyanúgy bővültek az ingyenes vagy a támogatott közétkezés lehetőségei. A szülőknek csupán két kötelességük maradt: benyújtani a kérvényt a fenntartónak vagy az intézményvezetőnek, illetve biztosítani azt, hogy a gyermek járjon óvodába, iskolába…

Ezért is álságos az, amikor a családi pótlékot, illetve a gyermekgondozási támogatásokat megnyirbáló, az ingyenes közétkeztetést egy bonyolult pályáztatáshoz kötő, annak költségvetési összegét minimalizáló egykori szocialista kormány tagjai most ellenzékből kritizálnak. Pontosabban hazugságokat állítanak. Mikor hülyítik a nagyvárosi középosztálybelieket azzal, hogy a kistelepüléseken elviselhetetlen mértékű a gyermekéhezés. A fővárosi értelmiség pedig valamiféle „a priori tudás” birtokában bőszen bólogat és aggódik a sajtóban. Pedig aki ismeri a rendszert, tudja, hogy gyermek kizárólag ott éhezik Magyarországon, ahol a polgármester valamit nagyon rosszul csinál, vagy ahol a szülők egyszerűen nem viselkednek szülőként.

Már csak azt szeretném tudni, hogy mit szólnak mindazok a két ünnep közt is dolgozó közalkalmazottak, akik ekkor is ellátták azokat a szervezési vagy konyhai feladatokat, amelyek biztosítják a rászoruló gyermekeknek a támogatott étkezés lehetőségét ahhoz, hogy hetente egyszer kiáll egy szocia-lista politikus a publikum elé azzal a hazugsággal, hogy Magyarországon a kormány miatt százezres nagyságrendben éheznek a gyermekek.