Szerelmi háromszög történelmi viharban

Visky András drámáját Ráckevei Anna főszereplésével ma mutatják be a Pesti Magyar Színházban – Készülnek a Deszka Fesztiválra

Forgách Kinga – 2017.01.10. 01:30 –

Visky András Júlia – Párbeszéd a szerelemről című monodrámája a szerző családjának tragikus sorsát jeleníti meg: Visky Ferenc református lelkészt a román kommunista diktatúra 1958-ban huszonkét év börtönre ítélte, feleségét, Júliát és hét gyermekét kitelepítették a Duna-delta gulágjába. A darabot ma mutatják be a Pesti Magyar Színházban Szabó K. István rendezésében. Az előadásról Ráckevei Anna Jászai Mari-díjas színművészt, a Csokonai Színház igazgatóját kérdeztük.

Ráckevei Anna 20170110Ráckevei Anna szerint a monodráma embert próbáló műfaj (Fotó: MH)

– Mit gondol, miért lett az a darab alcíme, hogy Párbeszéd a szerelemről? Hogyan jöhet létre dialógus egy monodrámában?

– Ahogy a szövegben is elhangzik, ez egy szerelmi háromszög Júlia, Ferenc és Isten között, hiszen a férj mint tiszteletes elkötelezett Isten iránt, és elkötelezett a felesége iránt is, így Júlia is kettős kötésben éli szerelmi életét. Amikor elszakítják tőle a férjét és egyedül marad, Istennel alakul ki egy olyan dialógus – hiszen ő is hallja Isten válaszait a saját kérdéseire –, amely közelebb juttatja őt hozzá. Ezért lehet párbeszédnek nevezni.

– Lehetne imaként is értelmezni a darabot?

– Tulajdonképpen igen. Ez a dráma egy nagy fohász, noha az ima általában segítségkérés vagy köszönetnyilvánítás. Sokféle ima létezik, ha így akarnám megragadni vagy megfogalmazni a darab műfaját, akkor nem tudom, melyik fajta imához lehetne hasonlítani leginkább. Ebben a drámában nagyon sűrűn és komplex módon jelenik meg minden hangulata – a kételye, a hite, a hűsége, a fájdalma és a szerelme – ennek a nehéz sorsú asszonynak.

– Ha jól tudom, Visky Andrásnak ezt a művét már négyszer is bemutatták Magyarországon, és hangjáték is készült belőle. Mit gondol, miért kell újra és újra elővenni?

– Egyrészt azért, mert kiváló mű. Így mindenki jól jár vele, ha időnként színpadra alkalmazza valaki. Másrészt azért, mert nagyon nagy kihívás azoknak, akik ezzel foglalkoznak, akár rendezőnek, akár színésznek. Emellett a nézőknek is kihívás, mert nagyon sűrű szövésű drámai mű, amely nem enged kikapcsolni, és nem engedi lazítani sem a nézőt, sem a játszót. Akkor sikeres az előadás, ha az elejétől a végéig szoros kapcsolatot és együttműködést hoz létre a nézőtér és a színpad között.

– Ön számára mi a legnagyobb színészi kihívás a Júliában?

– Nemcsak a helyzetek sűrítettek, a szöveg is erőpróbát jelent, mert a drámaisága mellett Visky András olyan nyelvi szövetet hozott létre, amellyel egyrészt nagy öröm foglalkozni, másrészt nagyon sok nehézség is el van bújtatva benne a periodikus ismétlések és a különleges mondatformálások miatt.

– A Júlia valós történetet dolgoz fel, Visky András saját édesanyjának az életét írta meg a drámában. Színészi szempontból van különbség aközött, hogy igaz vagy fiktív sorsot kell eljátszani?

– Én nem foglalkoztam ezzel, de talán ad egyfajta lelki töltetet az előadásnak, hogy ez nem fikciós cselekmény. Ha belegondolok, inkább erősíti a munkát, hogy a dráma mögött valós emberek valós történetei vannak.

– Visky András drámája egy tragikus, traumatikus családi sorsot mesél el. Mi az, amitől a közönség mégis emberközelinek érezheti Júlia alakját?

– Pontosan az, hogy Júlia hogyan képes megőrizni önmagát, emberségét, személyiségét a legbrutálisabb élethelyzetekben is. És hogy ezek miképpen segítik ahhoz, hogy túlélje ezeket a helyzeteket. A Júlia azt üzeni, hogy érdemes az embereknek nem feladniuk önmagukat, és nem megijedni a nehézségektől, hanem használva az összes képességüket, amelyeket összegyűjtöttek az életben, bátran nekimenni a helyzeteknek, és megharcolni a saját harcukat. Végtelenül lenyűgöző, ha az ember azzal szembesül, hogy erre képesek lehetünk.

– Mennyire volt nehéz megformálni ezt a kilátástalan helyzetben lévő édesanyát? Jelentett az alkotói folyamat szakmai fejlődést?

– Ez a darab mindenképpen a határok feszegetése egy színésznek. Az, hogy másfél órán át egyedül kell a színpadon lenni, és egyedül kell véghezvinni azokat a tornászmutatványokat, amelyeket az ember egyébként csapatban csinál, önmagában is nehéz. Senkire nem számíthatunk, csak magunkra, természetesen a körülöttünk lévő, vigyázó szemüket ránk vető kollégákon kívül, akik a zenét, a fényt és a többi segítséget megadják.

– A zene és a vizuális elemek adnak támaszt?

– Hogyne, kifejezetten. Szabó K. István nagyon költői, szép világot teremtett azokkal a minimális eszközökkel, amelyek a rendelkezésére álltak.

– A Csokonai Színház igazgatójaként, mik a tervei 2017-re?

– Rögtön itt van a nyakunkon a 11. Deszka Fesztivál, amelyre már gőzerővel készül a színház. Emellett bemutatóink is lesznek. Például január végén a Dandin György Szarvas József főszereplésével, Árkosi Árpád rendezésében. Mindjárt a jövő héten is lesz egy premier, A kisfiú meg az oroszlánok című zenés mesejáték, amelyet Lázár Ervin tiszteletére mutatunk be. A Bánk bán operaváltozatával is készülünk, és lesz egy fergeteges francia vígjátékunk, egy ifjú orosz titán rendezésében. Áprilisban pedig a Varázsfuvolát fogjuk bemutatni.