„Nem vagyok egy veszekedős típus”

Új nemzedék. Dömötör Csaba államtitkár: A politikai korrektségen alapuló maszatolásnak vége, felértékelődik az őszinte szó

Pindroch Tamás – 2017.01.09. 04:24 –

„Úgy kell megvédenünk szabadságunkat és közösségeinket, hogy közben a mindennapokat érintő megélhetési kérdésekről sem feledkezhetünk meg. A Miniszterelnöki Kabinetiroda feladata éppen az, hogy egyetértési pontokat keressen. Annak a módját, hogy az emberek megértsék, mit, miért és hogyan csinál a kormány” – mondta lapunknak Dömötör Csaba, a kabinetiroda parlamenti államtitkára.

Domotor-Csaba„Nehéz rendet vágni abban, mit is szeretne az ellenzék” (Fotó: Varga Imre)
– Korábban politikai háttérmunkát látott el. Milyen változást jelentett az életében, hogy a 2015-ben megalakuló Miniszterelnöki Kabinetirodán parlamenti államtitkárnak nevezték ki?

– Nagyjából tíz éve dolgozom a politikában, már a 2004-es európai parlamenti választási kampányban is részt vettem. Az államtitkári kinevezés csak annyiban jelentett változást, hogy a munkám már a nyilvánosság előtt zajlik.

– Hogyan került annak idején Brüsszelbe, s lett a brüsszeli Fidesz-delegáció munkatársa?

– Nemzetközi szakon végeztem a Corvinus Egyetemen, és sokáig a Fidelitas külügyi kabinetvezetője voltam. Talán ennek is köszönhető, hogy több évig a Gyürk András vezette Fidesz-delegációnál dolgozhattam Brüsszelben. Küzdelmes évek voltak, jó volt olyan csapatban dolgozni, amely komolyan vette a nemzeti érdekek védelmét. Egyébként sok évig képviseltem az országot az Európai Néppárt ifjúsági szervezetében, ahol 2011-ben elnökké választottak. Sokat tanultam a brüsszeli évek alatt, többek között azt, hogy megéri keményen beleállni a nemzetközi vitákba, ha azok az ország érdekét szolgálják.

– Tudatosan építi a politikai karrierjét?

– Nem tudom, lehet-e tudatosan tervezni egy ilyen kiszámíthatatlan pályán, de engem mindig is vonzott a közélet. Tizenhat-tizenhét éves lehettem, amikor a gyöngyösi Berze Gimnáziumban mindenkit megkérdeztek a jövőbeni terveiről. Ez egy osztályfőnöki órán lehetett. Én már akkor a kormánynak szerettem volna dolgozni, nagy hatással voltak rám a polgári kormányzás első évei. A történelemórák is befolyásoltak, felnéztem azokra a történelmi hősökre, akik tehettek valamit Magyarországért.

– Vona Gábor is gyöngyösi, vele milyen kapcsolatban volt?

– Egy gimnáziumba jártunk, de nem emlékszem arra, hogy beszéltünk volna. Nem kizárt, hogy fociztunk egymás ellen a suli udvarán.

– Miért a Fideszbe lépett be?

– Magától értetődő volt. Egyrészt azért, mert ez egy erős közösség, amely kiáll a nemzeti értékek védelme mellett. Másrészt nagyon felhúztam magam a 2002-es választás eredményén. Igazságtalannak éreztem, mert négy év polgári kormányzás alatt az ország szintet lépett. Több ezer fiatal volt még ezzel így. Sok barátom is ekkor kezdett közéleti ügyekkel foglalkozni. Ott voltunk a Testnevelési Főiskolán és a Kossuth téren, mint ahogy minden ezt követő jelentős eseményen. Ilyen értelemben a Kossuth téri generációhoz tartozom, amely azóta is sokféle módon segíti a polgári oldalt. Egy olyan generációról van szó, amely tudatosan készülhetett a közéleti munkára.

– Sokan idegenkednek a politikától, sok ember nem szereti a politikusokat. Hogy fogadták a barátai, ismerősei, hogy politikus lett?

– A barátaim és ismerőseim többségét érdekli a politika, így a legtöbben sok sikert kívántak a munkához. Pár érzelemdús internetes kommentet leszámítva sok pozitív visszajelzést kapok. Nyáron az a megtiszteltetés ért, hogy augusztus 20-án a szülőváro-somban mondhattam ünnepi beszédet, nem messze attól a háztól, ahol felnőttem. Olyan gyöngyösiek is eljöttek és gratuláltak, akik nem Fidesz-szavazók. Az ilyesmi mindig erőt ad.

– Kit tart a történelmünkből politikai példaképének?

– Nehéz kérdés, de ha gyorsan kell válaszolnom, Széchenyi Istvánt említeném. Választhatott volna könnyű életet, de a nehezebb utat járta. Megértette a nemzetközi trendeket, és tapasztalatait az ország javára fordította. Közben sok olyan dilemmával nézett szembe, amely ma is aktuális. Az ő példája is arra figyelmeztet minket, hogy a szabadságért mindennap meg kell küzdeni.

– Az akkori, reformkori politikát a két nagy ellenfél, Széchenyi István és Kossuth Lajos egyénisége határozta meg. Mit tanulhatnak a mostani politikusok az ő vitáikból?

– Mindketten jól ismerték a magyar valóságot, és a szőnyeg alá söprés helyett nevükön nevezték a dolgokat. Ma is hasonló vezetőkre van szükség. A technokrata, politikai korrektségen alapuló maszatolásnak lassan vége. Európa-szerte felértékelődik az őszinte szó. A magyar jobboldalnak erős vezetője van Orbán Viktor személyében, az ellenzéki pártokról azonban ez már nehezen mondható el.

– Miért tűntek el az elmúlt években Európából a karakteres politikusok, miért nincs Németországnak egy Helmut Kohlja, vagy Franciaországnak egy Charles de Gaulle-ja?

– Az erőltetett politikai korrektség gúzsba kötötte a nyugati politikai életet. Főleg úgy, hogy baloldali véleménymonopóliummal párosult, a jobboldal pedig fontos hídfőállásokat adott fel. Ezért nehéz azok dolga, akik távlatos gondolkodással bíró államférfiakat keresnek a nyugati politikai arénában. Azért Wilfried Martenst, az Európai Néppárt pár éve elhunyt elnökét közéjük sorolom. Érdekesség, hogy az ő egyik első politikai akciója egy ’56-os szabadságharc melletti tüntetés volt.

– Miben más a brüsszeli, uniós parlamenti munka, mint az itthoni?

– A hazai politikai élet karakánabb és vehemensebb, a személyeskedés is gyakoribb. Itt mindenki nyíltan a másik szemébe vágja, ha valami nem tetszik neki. Ez Brüsszelben nincs így. Ott sokkal inkább technikai részletkérdésekkel foglalkoznak, gyakran a lényegi kérdések rovására. Tanulságos, hogy miközben 2015-ben milliószámra érkeztek bevándorlók Európába, az uniós intézmények nem vették komolyan az ebből származó kockázatokat. Nem foglalkoztak a kérdéssel, vagy ha foglalkoztak, bár ne tették volna.

– Mi a fontosabb önnek a politikában, az ideológia, vagy inkább a napi harcok megvívását szereti?

– A világnézeti kérdéseket nem lehet különválasztani a napi vitáktól. Nem lehet lélek nélkül politizálni. Úgy kell megvédenünk szabadságunkat és a közösségeinket, hogy közben a mindennapokat érintő megélhetési kérdésekről sem feledkezhetünk meg. A Miniszterelnöki Kabinetiroda feladata éppen az, hogy egyetértési pontokat keressen. Annak a módját, hogy az emberek megértsék, mit, miért és hogyan csinál a kormány. Az egyetértési pontok közé tartozik az otthonteremtés, az adócsökkentés, a béremelések és a kvótaellenes küzdelem is. Fontos fegyvertény, hogy 3,3 millió ember erősítette meg a kormány álláspontját. Ez még sokat fog érni a nemzetközi vitákban. Ami az otthonteremtést illeti, már több mint harmincezren vették igénybe a csok-ot. Jó érzés olyan évet zárni, amely során több mint hét százalékkal nőttek a reálbérek. Mindezt úgy, hogy több mint hétszázezerrel többen dolgoznak, mint 2010-ben. És akkor még nem beszéltem arról, hogy januártól huszonöt százalékkal nő a szakmunkás-minimálbér, és tovább csökkennek az adóterhek. Egyre többen érezhetik, hogy Magyarország erősödik.

– Az imént felsoroltak egy parlamenti felszólalásában is elhangozhattak volna. Mennyire köti önöket a pártban vagy a kormányban előre kitalált központi kommunikáció?

– A legfontosabb kérdésekben természetesen sokszor egyeztetünk, de minden politikus saját maga dönt arról, hogy milyen stílusban és milyen érveket felhasználva támasztja alá mondandóját. Én sok kemény vitában veszek részt a parlamentben. Azt látom, hogy a legtöbb ellenzéki pártnak nincs egységes elképzelése arról, merre vezetné az országot. Rengeteg példát tudnék hozni arra, hogyan mennek szembe korábbi álláspontjukkal. A Jobbik nem szavazta meg a kvótaellenes alaptörvény-módosítást, miközben korábban érvelt mellette. Sőt, azt is mondta, hogy hazaáruló, aki nem támogatja a módosítást. Az ilyen összevisszaság a zűrös pártok sajátja.

– A parlamentben tavaly óta edződő államtitkárként sejti előre, hogy az „aktuális politikai kérdések” címszó alatt felszólaló jobbikos vagy baloldali képviselő mivel fogja támadni a kormányt?

– Néha az az érzésem, ők is vívódnak azzal kapcsolatban, hogy mit is szeretnének mondani. A baloldal például béremelést követel, de eközben nem szavazza meg az ezt könnyítő adócsökkentéseket. Korábban élelmiszeráfa-csökkentést javasoltak, de azt sem szavazták meg. Sok ilyen példa van még, nehéz rendet vágni abban, hogy mit is szeretnének. Ez valószínűleg azért van így, mert újra elkezdődött a választás előtti baloldali helyezkedés. Ez sok mindenről szól, de legkevésbé a magyar családokról.

– A parlamentben nagyon nyugodtan reagál a felszólalásokra. Ki lehet önt hozni a sodrából?

– Elég nehéz.

– Otthon sem sikerül?

– Otthon is nehéz, ezt néha meg is szoktam kapni a feleségemtől, ő ugyanis hevesebb vérmérsékletű.
A parlamenti vitákba beleállok, de nem vagyok veszekedős típus. Egyébként is olyan csapatban dolgozom, ahol az alapvető célokban egyetértünk, és általában mindenki hivatásként tekint a munkájára.

– Hazaviszi a munkát?

– A munka „telefonálós és olvasós” részét igen. Igyekszem azért úgy szervezni a napomat, hogy a gyerekek fürdetésére hazaérjek. Sajnos ez nem mindig sikerül. Amellett, hogy igyekszem odatenni magam a munkában, szeretnék jó apa is lenni. Két kislánnyal odahaza ez is kötelesség.

– Szeretné, ha ők is a közéleti pályát választanák?

– Elnézve az öntudatosságukat, maguk döntik majd el, mivel foglalkoznak az életben, de annak örülnénk, ha ők is olyan hivatást választanának, amellyel másokért is tehetnek. Szeretnénk nekik is átadni a hazaszeretetet, már csak azért is, mert egy szép országba, jó helyre születtek.