Egy igazi könnycsepp az örökkévalóság arcán

A Tádzs Mahalt tíz évvel ezelőtt beszavazták a világ hét új csodájának színes lajstromába

Dippold Pál – 2017.01.04. 02:41 –

India legismertebb és a világ egyik, legtöbb turista által felkeresett építménye a Tádzs Mahal. Agrában, a Mogul Birodalom egykori fővárosában, a Jamuna folyó partján építtette fel 1632 és 1647 között Sáh Dzsahán sah, 1631-ben, tizennegyedik gyerekük születésekor meghalt felesége, Mumtáz Mahal emlékműveként.

Tádzs Mahal 20170104A világ leghíresebb síremlékét minden évben emberek milliói keresik fel (a szerző felvétele)

Az évente több millió ember által meglátogatott impozáns létesítmény India jelképévé vált, s 1983 óta az UNESCO világörökségi listáján is szerepel. A magyarok által is jól ismert hindu költő, Rabindranáth Tagore egy könnycseppnek nevezte az örökkévalóság arcán a pompás műemlékegyüttest, amely nemcsak építészeti értékei, hanem a hozzá kapcsolódó legendák révén az örök szerelem emlékműveként is jelen van a köztudatban.

Legújabb kori története is hordoz magában néhány érdekességet, így például 2007-ben a világ hét új csodája közé szavazták a demokrácia jegyében. Az internetes és telefonos szavazásban kilencvenmillióan döntöttek arról, hogy milyen csodák is vannak a mai világban. Ez, mondjuk, a csaknem másfélezer–milliós lélekszámú Indiát nézve kissé nevetséges, bár ott is nyilván örülnek neki. A Tádzs Mahal mellett a hét új demokratikus csoda a következő: a mexikói Chichén Itzá-i piramis, a Rio de Janeiró-i Megváltó Krisztus-szobor, a római Colosseum, a kínai nagy fal, a perui Machu Picchu, a jordán Petra sziklavárosa.

A mogul síremlék-építészet remekművébe meglehetősen nehéz bejutni. Óriási embertömeg kígyózik bejáratainál, fegyveres őrök figyelnek, és alapos motozásnak vetnek alá mindenkit. A külföldiek különleges bánásmódot kapnak: az indiaiak tömege mellett külön és gyorsan beviszik őket a kapun túlra, angolul beszélő idegenvezető segíti tájékozódásukat, és még egy kis palack ásványvizet is a kezükbe nyomnak. Ennek ára fejenként 1000 rúpia – durván négyezer forint –, az indiaiak belépőjegye hetven rúpia. Érvényesül tehát az évi félmillió külföldi turistát idehozó pozitív diszkrimináció – bár ennek ára van –, a sorban állás pedig, ha a másik oldalról nézzük, az indiaiaknak negatív.

Az észak-indiai moszlim állam, azaz a Mogul Birodalom fénykorát 1526-tól számíthatjuk. Ekkor hívták be a pandzsábi tartományok kormányzói Báburt, a timurida török hadvezért, aki szent háborút hirdetett az addig hatalmon lévő rádzsputok ellen. India legnagyobb muszlim birodalmának első hat császárát nagymoguloknak is nevezik, hatalmuk apáról fiúra szállt, egészen 1707-ig.

A Tádzs Mahal többek közt azért is készteti csodálatra az idelátogatókat, mert építtetője, Sah Dzsahán elhunyt felesége iránti szerelme még az időt is megpróbálta legyőzni. Az uralkodónak ugyanis nagy fájdalma volt, hogy bár tudta, az emlékmű nem állhat a Jamuna folyó partján örökké, ám mindent elkövetett azért, hogy nagyon-nagyon hosszú ideig létezzen. Gondos és pontos tervek készültek, tudományos alapossággal alakították ki a leendő épület alapját, kicserélték az addig ott lévő homokot kavicsra, sőt egyenesen betonalapot építettek. Még a mai tudományt is meglepi, hogy mennyire ellen tudott állni a Tádzs Mahal a földrengéseknek és az árvizeknek. Az alap olyan különlegesen rugalmas szerkezetű, amilyet azóta sem tudtak felülmúlni. Az emlékmű elkészítéséhez több millió tégla és óriási mennyiségű márvány kellett. A háromszáz kilométerre lévő makranai kőbányából hozták ide a hatalmas márványtömböket. A kocsikat egyenként húsz ökör vagy több elefánt vontatta, az emlékmű előtt tizenhat kilométerrel kezdődően külön utat építettek, hogy a nehéz szekerek közvetlenül az épülethez kerülhessenek. Itt aztán az elefántok és az ökrök csigákkal és kötelekkel húzták fel végső helyükre a köveket. A húsz évig tartó építkezés hatalmas összegbe, ötmillió rúpiába került, és húszezer ember dolgozott rajta. A szobrászok Buharából, a kalligráfusok Szíriából és Perzsiából, az intarziakészítők Dél-Indiából, a kőfaragók Beludzsisztánból, a vezető kőművesek Bagdadból és Delhiből, a kupolakészítők Szamarkandból érkeztek.

A síremlék épületegyüttese magából a síremlékből, az ahhoz tartozó négy minaretből, a vendégházból és egy mecsetből áll. A világ leghíresebb mauzóleumának fő elemei: a kupolacsúcs, a lótuszvirágdíszek, az íves kupola, a kupoladob, a támfalak szélét díszítő spirálformák, a kisebb, kupolával fedett pavilonok a tetőerkélyeken, a kalligráfiával és geometriai mintával díszített falfülkeszegélyek, a főbejáratok homlokzatának kalligráfiái és ezek falfülkéi. A fő épület négyzet alakú emelvényen helyezkedik el, ez öt méter magasra kiemelkedik a kert szintjéből. Mérete háromszázszor háromszáz méter. Sarkán állnak a minaretek. 56,4 méter magas a mauzóleum, kétrétegű kupolája 26,6 méteres, átmérője 17,7 méter. A központi temetkezési kamrában nyugszik Sah Dzsahán és Mumtáz Mahal teste. A minaretek 47 méter magasak.

A Tádzs Mahal díszítésének legjellemzőbb elemei a fehér márványba feketemárvány-berakással mintázott kalligráfiák, ezek legtöbbje Korán-idézet. Vannak azonban fekete alapba bedolgozott fehér feliratok is. A szemet gyönyörködtető ornamentikát pietra dura intarziatechnikával (parchinkali) készítették el. A felszeletelt, finomra csiszolt köveket a kőalapba illesztik, festményhatású képeket alakítanak ki. A betétek általában féldrágakövek, a Tádzs Mahalnál nem ritkaság, hogy egy-egy virágmotívum ötven-hatvan ilyen kőből áll össze. A virágábrázolásokban íriszeket, tulipánokat, nárciszokat, rózsákat és csak képzeletben létező növényeket jelenítettek meg.

A Tádzs Mahal tehát a csaknem másfél milliós lélekszámú Agrában hatalmas súlya ellenére szinte légie­sen emelkedik a mai India valósága fölé, és hirdeti azt, hogy ember és alkotásai ha anyagi mivoltukban nem is, de lelkükben, érzelmeikkel legyőzhetik az időt. Vagy legalábbis vannak olyan pillanatok, amikor erősen hihetnek valami ilyesmiben.