Gyermeklélekmentők – akik bele mertek állni az indiai idő folyamába

A szegények sorsának megváltoztatása a messzi Ázsiában is csak tettekkel érhető el

Dippold Pál – 2017.01.03. 03:37 –

Megismerik azokat a tudnivalókat, amelyek a civilizált létmódhoz feltétlenül kellenek

04oSokat látó, messzire néző szemek. Ayushi Kaushik és édesanyja mellett biztonságban érezhetik magukat a gyerekek (A szerző felvétele)
Az ősi indiai városra, a Delhitől északra nyolcvan kilométerre található Mirátra minden jellemző, ami a kontinensnyi országra. Rohamosan növekszik belakott területben és lélekszámban, az óriási embertömeg pedig éppen úgy keresi helyét az egyre szűkülő területen, mint ahogyan India egészében. Mirátban csaknem másfél millióan laknak. Uttar Prades állam második legnagyobb, India huszonhatodik legnépesebb városa. Története a világ egyik legrégebbi civilizációjához, az ősi hindu kultúrához vezet vissza. Ennek tényét egyrészt a hindu mitológia alapművei, másrészt a régészeti kutatások nyomán feltárt tárgyi emlékek igazolják. A városban hozták létre a Brit Kelet-indiai Társaságot 1803-ban. Az India legújabb kori történelmét meghatározó brit törekvések talán legfontosabb színtere Mirát. Az a tény is erre utal, hogy a mai India második legnagyobb katonai báziskörzetét itt találjuk. Laktanya laktanya hátán. Mirát fejlődése a legkülönfélébb felmérések szerint rendkívül erőteljes és jól látható. Igen sok új épület, út, autópálya épül ezen a vidéken. A város fontos ipari központ is, akár a hagyományos, akár a korszerű iparágakat nézzük. A régóta műveltek közül a legismertebb textilipara, ám a gumifeldolgozás, a vegyszergyártás, a papír- és nyomdaipari tevékenység is jelentős szerepet kap az életében. Nagy hagyományai vannak mindezek mellett a sportszergyártásnak – itt működik az ország kriketteszközöket készítő legnagyobb üzeme –, és Mirátban van India legnagyobb hangszergyára is. A hadiváros nagy fegyvergyáraknak is otthont ad. Ha csak a kisebb-nagyobb gyárak számát nézzük – csaknem huszonötezer –, már abból is érzékelhetjük a város jelentőségét. A fejlődés pedig nem áll meg. Nemrégiben rakta le Narendra Modi, a reformtörekvéseiről híres miniszterelnök a Delhibe vezető gyorsforgalmi út alapkövét. A fővárossal minden eddiginél gyorsabb összeköttetést szolgáló vasút megépítését 2021-re tervezik.

Mirát templomai

Mirát életét, már csak azért is, mert rengeteg oktatási intézménye van, igen sokszínű kulturális hagyományok színezik. Fesztiválok egész sora, a hindi, urdu és pandzsábi nyelveken megszületett költemények színes kavalkádja, a legújabb időkben jelentős filmipari tevékenység is jellemzi. Érdekes, hogy Mirátban általában néprajzi filmeket és vígjátékokat készítenek. Négy egyetem, csaknem száz főiskola és százötven kollégium van itt. A felsőoktatási intézmények szorosan kötődnek a városban állomásozó két, nagy létszámú hadosztály életéhez. A hadmérnöki és a legkülönfélébb szakirányú katonatiszti képzések némiképp hasonlítanak a Magyarországon most meghonosodó duális oktatáshoz.

A város és környéke számtalan klasszikus műemlékkel is büszkélkedhet. Hastinapurban van például,
a Gangesz egykori medre mellett, számtalan templomával a dzsainista vallás legszentebb helye. Érdekes ugyanakkor, hogy Mirát egy római katolikus egyházmegye központja is, számtalan, szebbnél szebb keresztény templommal.

Ayushi

Merre másfelé tudna terjeszkedni egy város bárhol a világban, mint külvárosaiban. Mirát peremén, ott, ahol a nagy forgalmú főutakból földutak nyílnak, alakul egy, a belvárositól merőben eltérő stílusú és szerkezetű új övezet, a Mirátot övező kertváros. Itt még viszonylag nagy terek szolgálják az embert, a terjedelmes telkeken tekintélyes családi házak épülnek. Stílusukat leginkább a modern, kubista-koloniál szavakkal írhatjuk le. A kockaformák rendkívül változatos alkalmazása – akár egy-egy épületen belül és kívül – az indiai építészek gazdag fantáziájáról árulkodik. Egy néhány évvel ezelőtt felépített utcát a maga nagy házaival vaskapu – amelyet éjszakára bezárnak – és biztonsági őr véd a külvilágtól. Az most mellékes, hogy az utca túlfelén nincs ilyen, ott szabad a ki- és bejárkálás.

Vendéglátónk, Mohit Sharma a vaskapu melletti házat bérli, itt van biztonságtechnikai cégének egyik telephelye. Riasztóberendezések, kamerák és egyéb eszközök felszerelésével működteti vállalkozását Delhi mellett néhány éve Mirátban is.

A számítástechnikai mérnöki végzettségű fiatalember azonban nem csak a szakmájának él. Azt mondja, hogy érdemes átmennünk a szemközti házba, mert ott valami csoda történt. Amikor ennek a csodának a mibenlétéről kérdezősködünk, nem válaszol, azt látni kell, s indul az utca másik oldalára. Nagy, a még aszfaltozatlan úttest ellenére is a bejáraton túl patyolattiszta házban fiatal lány fogad. Nem mindennapi az a történet, ami ezt az alig húszéves lányt különössé és különlegessé varázsolja. A neve Ayushi Kaushik. Tizenhat éves korára már lényegében megtalálta életcélját, és rendkívül határozott elképzelései voltak a jövőjéről. Édesapja, Rakes Kaushik Mirát tekintélyes és gazdag polgáraként textil-nagykereskedelemmel szerezte vagyonát. Minél tehetősebbé vált, annál többet támogatta a szegény gyerekeket. Ebben felesége, Bablee Kaushik méltó társa volt, s gazdagságuk ellenére vagy éppen ezért, szociális munkásként dolgozott. Lányukat, Ayushit kiváló iskolákba járatták, tanárai egybehangzó minősítése szerint a kitűnő tanuló igen korán kivált társai közül éles eszével, megfigyelőképességével, érzékenységével és sokoldalúságával. Az iskolai vetélkedők sztárja volt, többek között például a hagyományos indiai népi táncversenyeken nyilvánult meg tehetsége.

Talán éppen érzékenysége döbbentette rá arra, hogy milyen nehéz lehet az utcagyerekek élete, és neki el kell kezdenie egy olyanfajta szociális munkát, amellyel másoknak is példát adva megmutathatja, hogy az Indiára annyira jellemző éles társadalmi különbségek ellenére mindenkinek módja van embertársain segíteni.

Ayushi emeletes házuk földszinti társalgójában ültet le, és megfontolt, pontos mondatokkal beszél arról, amit Mohit Sharma csodának nevezett. Ez pedig nem más, mint annak a története, hogy egy erős akaratú, fiatal lány miként győzi meg először szüleit, majd szándékai szerint szűkebb-tágabb környezetét arról, hogy nem elég beszélni a szegények megsegítéséről, hanem a szegények sorsának megváltoztatása csak tettek útján lehet sikeres. Azt mondja, először csak néhány árva vagy elhagyott utcagyereket fogadott be otthonába – pontosabban szüleivel közös házukba –, majd egyszer csak arra döbbent rá, hogy már húsz kisgyerekről gondoskodik. Ehhez természetesen meg kellett nyernie édesapját. Kaushik úr, ha kezdetben nehezen is, mostanra már teljes egészében érti és megérti leánya szándékait. Bőkezű anyagi támogatásával a húsz kisebb-nagyobb gyerek – háromtól tízévesig – külön lakrészt kapott házuk emeletén. Az ebben a helyzetben természetes, hogy élelmezésükről, ruházkodásukról és mindennapjaik szinte minden percéről Ayushi és a neki segítő édesanyja gondoskodik.

A nappaliban megjelenik egy megilletődött kisfiú, tálcán vizet, mandulát hoz, aztán megy vissza a fedett teraszon berendezett foglalkoztatóba, ahol társaival a szőnyegen ülve tanul. Akkor éppen angolul számolnak. Egyfajta iskolai előkészítőként is értelmezhetjük az itt folyó munkát. Indiában az oktatás nyelve az angol. A valamikori utcagyerekek Ayushiéknál tehát megtanulnak írni, olvasni, számolni. És természetesen megismerik mindazokat a tudnivalókat, amelyek nélkül nehezen képzelhető el bármiféle civilizált létmód: hogy mit is jelent a test tisztasága, miért fontos a személyi higiéné, hogyan célszerű és illendő öltözködni, miként kell az emberekkel kommunikálniuk, tisztelni társaikat és az idősebbeket. Nem maradhat el természetesen az alapvető gazdasági-gazdálkodási ismeretek elsajátítása sem, hiszen az önállóvá váláshoz ezek is fontosak.

Bivaly a vaskapun túl

Ayushi mellett ott ül édesanyja, másik oldalán Monit Sharma, aki ma már komoly összegekkel támogatja Ayushi intézményét. Nem véletlenül használjuk ezt a szót, hiszen jó néhány évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Ayushi Kaushik egyre terebélyesedő gyerekneveldéje államilag elismert nevelőintézetté váljon. Igen sok hivatalos engedély, helyszíni szemle, nevelési-oktatási terv előzte meg az állami támogatás megérkeztét. Egészen addig Ayushi édesapja és a Monithoz egyre nagyobb számban csatlakozó támogatók adományaiból tartották fenn magukat. Erre most is szükség van természetesen, hiszen húsz gyereket ellátni még Indiában sem olcsó dolog. Hogy mire neveli befogadottjait Ayushi? Azt mondja erre, hogy igyekszik megmutatni nekik, hogy csakis a szorgalmas tanulás útja vezethet ki az utcai nyomorúságból, és ő ennek a lehetőségét adja meg nekik. Szóval, hálót ad a kezükbe, nem halat – idézzük ennek a módszernek a mi keresztény kultúrkörünkben használt párhuzamát, Ayushi lelkesen helyesel: Igen, erről van szó. Azt is megtudjuk tőle, hogy kezdeményezésével nincs egyedül. Számtalan hasonló nevelőintézetté nőtt létesítmény van Indiában, amúgy ez nem csoda, ennek az ellenkezője lenne az egy ilyen hatalmas országban. Ezek az önkéntes, nyomort felszámolni szándékozó emberek és közösségek egyre többen vannak. Rendszeressé váltak találkozóik, ahol leginkább szakmai megközelítéssel, együtt gondolkodva osztják meg egymással tapasztalataikat. Ayushi is részt vesz ezeken az összejöveteleken, és ma már, húszévesen ő is megosztja tapasztalatait másokkal.

A szép és okos lány igen céltudatos. Nevelőotthonára – otthonnevelőjére – öt évet tervezett az életéből. Ennek nagyobbik része már lepergett, huszonkét éves korában egyetemre akar menni. Ám ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy a szülei segítségével létrehozott igen komoly szociális intézmény megszűnne. Addigra felnőnek a mostani kicsik, s már most látszik, hogy van köztük olyan, aki átveheti Ayushitól a munka egy részét.

Kifelé menet elmaradhatatlan a fényképezkedés, a gyerekek megilletődötten, Ayushi és anyja büszkén mosolyognak. Az ajtóban Ayushi azt még fontosnak tartja elmondani, hogy nagyon szeretné, ha más, hozzá hasonló emberek is észrevennék, mennyi mindent lehet tenni a szegényekért. Monit már az utcán mutogat: látjátok, csoda, mi? Aztán a nagy vaskapuhoz szalad, és nevetve mondja, azért kellett ezt ide fölszerelni, hogy megvédjük a gyerekeinket.

Az utca túloldalán sorra épülnek a házak, az egyik előtt bivalyfogat áll. A nagy, fekete állat békésen várja, hogy gazdája megrakja a szekeret a házról lebontott , addig a betonzsalut megtartó bambuszrudakkal. A munka lassan halad, nekünk, európaiaknak legalábbis lassúnak tűnik. Indiában ez a tempó. Ayushi gondozottjai, mire felnőnek, bizonyára nem bivallyal fognak dolgozni. Ha meg igen, az sem baj, Indiában másként megy az idő, mint nálunk. Nem avatkozhatunk bele az idő forgásába. Talán, sőt biztosan, nem is kell.

Monit Sharma már rajtunk nevet, mit bámészkodtok ott, nálunk így építkeznek, és tudjuk, ezt Ayushira is érti. A vidám ember magabiztosan áll az időben. Az indiai időben.