Ahol a Gangesz a földet az éggel összeköti

A hinduk szent városában a fürdőlépcső falába épített kő Visnu isten lába nyomát őrzi

Dippold Pál – 2017.01.02. 01:40 –

A hindu vallású indiaiak számára – ez a hatalmas ország óriási lélekszámú népének nyolcvankét százalékát jelenti – az egyik legszentebb város Haridvár. Itt tör ki szent folyójuk, a Gangesz a Himalájából.

Haridvár 20170102Mindenki megszabadulhat itt a bűneitől. A Himalájából kitörő nagy folyó mellett naponta ezrek készülnek megmerítkezni az erős sodrású, szent vízben (a szerző felvétele)

A folyó forrása hétezer méterrel magasabban van a Gangotri-gleccsernél, s innen kétszázötvenhárom kilométeres utat tesz meg a Hindusztáni alföld széléig. Úgy is mondhatjuk, hogy a Himalája kislábujjánál találkozik a hegység és a síkság, Haridvár városa háromszáz méterrel van a tengerszint felett. A Gangesz itt széles, tiszta, erős áramú hegyi folyó. Mivel India hét szent hindu helyének egyike, igen sok zarándokot fogad az év szinte minden szakaszában. Ráadásul Haridvár azon négy város közé tartozik, ahol a hindu mitológia szerint az isteni garuda madár a halhatatlanság italát kancsójából kicsöppentette. Erre emlékeznek a háromévenként tartott Kumbh Melá ünnepségen, amelyet a négy város egyikében rendeznek, így egy-egy helyszínre minden tizenkettedik évben kerül sor. A másik három város egyébként, ahol a madár amrita nyomokat hagyott: Uddzsain, Nászik és Alláhábád. Haridvárban azt a helyet, ahol az amrita földet ért, Brahma Kundnak nevezték el, amely nem mást jelent, mint a Gangesz melletti Har-Ki-Pauri fürdőlépcsőjét. Ennek felső falában van a hagyomány szerint egy kövön Visnu isten lábnyoma, amellyel a Gangesz tehát folyamatosan érintkezik.

Déli irányból, autóval érkezünk a városba. Már messziről látszanak a Himaláját váró szemünknek némiképp csalódást okozó apró hegyek, domboknak is mondhatnánk ezeket, ám a városba érve annak meredek utcáin felkapaszkodva a központi parkolóhelyre, azt látjuk, szinte merőlegesen emelkedik fölénk a hegyoldal, amelynek tetején tekintélyes templom áll. Ez egyáltalán nem különleges látvány, Haridvárban, szent város mivoltából adódóan rengeteg templom van. Ha csak belekapnánk felsorolásukba, igen gyorsan betelne a lap. Kanyargós, lejtős utcán indulunk a Gangesz partja felé, sokkal hosszabbnak tűnik, mint valójában, mert a sok kicsi üzlet – amelyekben minden kapható, az élelmiszerektől a himalájai takarókig, a szent vörös festéktől az egzotikus élelmiszerekig – keskeny, alig járható, emberekkel teli bazárrá alakította. Innen kiérve kiszélesedik a tér, ahol szintén rengeteg ember van, és az emberár egy hídon át beömlik a szent helyre, a fürdőlépcsők közötti mesterséges szigetre. Kopaszra borotvált fejű férfiak készülnek rituális fürdőre, körben ülve imádkoznak, majd az erős sodrású, igen hideg vízbe csúsznak, megkapaszkodva a lépcsőkorlátokhoz kötött láncokba. A sziget túlfelén külön helyen végezhetik el ezt a szertartást a nők, miként külön részt kaptak a családok is. Kísérőnk feleségével és kisfiával arra veszi az irányt. Nagy nap ez a gyerek életében, először merítkezik meg a szent folyóban.

A Gangeszt a hinduk a föld legszentebb vizének tartják, amelynek egyetlen cseppje is megtisztítja a zarándokok lelkét földi bűneiktől, akik így haláluk után megszabadulnak az örökös újjászületés gyötrelmeitől. Ez a hit a víz hűsítő erejéből ered. A hinduk úgy tartják, hogy az erő azonos a forrósággal, és ha az erő gonosz, az vízzel lehűtve hatását veszíti. Abban is hisznek, hogyha a Gangesz partján hamvasztják el testüket, és maradványaikat a vízbe szórják, a lelkük megszabadulhat minden földi béklyójától.

Megdöbbentő látvány – nekünk legalábbis –, amint egy hétköznapi ruhába öltözött férfi egy vörös, negyven-ötven centiméter átmérőjű batyuforma csomagot, amelyből barnás csontok villannak ki, a folyó vizébe dob. A szigeten fel-alá hullámzik a tömeg, vetkőznek, öltöznek, törülköznek, imádkoznak, énekelnek az emberek. Sem nem szomorúak, sem nem vidámak, a halál tényét éppen olyan természetesen kezelik, mint ahogyan a Gangesz vizének tisztító hatásában hisznek. Mi is a szent folyóba mártjuk kezünket, és vizes ujjainkat végighúzzuk homlokunkon. A hidegtől kipirosodott arcú kísérőink a családi fürdőzésből visszaérkezve azt mondják, hogy ezzel a bűneink felétől megszabadultunk, azokat elvitte a folyó. Miért nem az egésztől? – kérdezzük. Ahhoz meg kellene teljesen fürödni, nevetnek.

A folyó a hinduk szemében Gangát, a megtisztulás istennőjét testesíti meg. Mítoszaik szerint ez égi folyó volt, Bhagiratha király hozta le a földre, hogy megtisztítsa ősei hamvait. Az istennőfolyó, hogy lezúdultának ereje ne söpörje el a föld lakóit, először Síva isten fejére hullott, és annak haján átcsurogva csökkentette sodrásának erejét. Állunk a szigeten, mellettünk sebesen szalad a Gangesz vize, a dombok mögött elképzeljük a mindig havas Himaláját, amelynek csúcsai az égbe vezetnek, látjuk magunkban azt a messzi forrást, ahonnan a Gangesz ered, és azon gondolkodunk, hogy milyen pontosan megmutatja az emberi lét ellentmondásait a lefelé rohanó folyó és felfelé futó gondolat.

A Gangesz forrása egyébként 7756 méter magasan van, a folyó pedig 2511 kilométer után torkollik bele a Bengáli-öbölbe. Vízgyűjtő területe 907 ezer négyzetkilométer, azaz tízszer nagyobb mint Magyarország. A bűvös hetes számot Indiában is nagyon tisztelik, s a Gangesszel együtt hét szent folyójuk van: a Jamuna, a Godávarí, a Szaraszvatí, a Narmadá, a Szindu és a Káverí. Hét szent városukat Móksapurinak nevezik: Ajodja, Mathurá, Haridvár, Varanaszi, Kancsi, Avantipuri és Dváraká tartozik közéjük.

Szerencsés, aki eljut Haridvárba, oda, ahol Bagiratha király a Gangesz folyót az egekből a földre vezette. Aki ezen a helyen lehetett, talán a korábbiaknál könnyebben megtalálja a helyét a világban.