Európa a birodalmak gyűrűjében

A soft Brexit jó eséllyel csak a nevében lesz puha és legfeljebb az izolációt kedvelő briteknek kedvez majd, de csupán időlegesen

Kávássy János Előd – 2016.12.30. 03:58 –

Nemrégiben a Sky News hírtelevízión brit barátaink, szakértők, újságírók s tán politikusok is – ez évben már sokadszor – arról töprengtek, milyen lehet egy hard és milyen egy soft Brexit. Az először 2012-ben zsurnalizált British exit, azaz az Egyesült Királyság (Anglia, Wales, Skócia, Észak-Írország) az Európai Unióból való kilépése, pontosabban annak lehetősége minden a politika iránt érdeklődő embert foglalkoztat, legkésőbb a 2016. június 23-i népszavazás eredményének másnapi kihirdetése óta.

in-outDavid Cameron és Boris Johnson figurája az angliai Heatherben rendezett Madárijesztő Fesztiválon (Fotó: Reuters/darren Staples)
Bevallom, a saját júniusi döntésük mélyreható, kusza és potenciálisan fájdalmas önellentmondásaival szembesülő britek másnapi s azutáni reakcióit elnézve eleinte azt hangoztattam, hogy az elvileg rendelkezésükre álló két évben az Egyesült Királyság (United Kingdom) józanabb, vagy épp a referendum fenyegető következményei által kijózanított polgárai mindent el fognak követni, hogy valahogyan – ha trükkök, meghasonlás, csűrcsavar és fából vaskarika árán is, de – visszacsinálják az alig 52 százalékkal jóváhagyott kilépést, azaz a Brexitet. Ám ez még akkoriban volt, amikor június 24-én David Cameron a Downing street 10. elé kiállva lemondott, majd az addig szürke, jelentéktelen belügyminiszter Theresa May-ből (ahogy egy angol újságíró gúnyosan mondta: „Theresawho?” – „Milyen Theresa?”) július 13-án az Egyesült Királyság miniszterelnöke lett, már az első pillanattól eltökélten artikulálva: „Brexit means Brexit” – „A Brexit kilépést jelent”. Ennek elhangzása óta már távolról sem vagyok annyira biztos bármely brit társadalmi-politikai propaganda csűrcsavar sikerében, ám a Brexiten, főleg a soft változaton töprengve merült fel bennem, hogy ez bizony az a paradox eset, amikor a puha bizony kemény lehet. Nagyon is kemény.

Elindul a lavina?

A kissé frivol kép a keményről/hard és a puháról/soft az eredeti angol terminuson túl sem öncélú, lévén az Egyesült Királyság kilépése távolról sem csak a Brit-szigetek lakóit érinti majd. Sőt. Nem önmagamban és önmagamtól, sokkal inkább korosztályom és képzettségem tipizálható képviselőjeként úgy gondolom, David Cameron lemondása már önmagában is eléggé fájdalmas, hiszen vele az utolsó nagy formátumú, tehetséges, globálisan is értelmezhető befolyású és súlyú európai uniós miniszterelnök távozott. Cameron visszalépése azért riasztó, mert szemben az 1980-as évek politikai aranykorával, amikor a világ, s abban kiemelten kontinensünk sorsának alakítását olyan (minden hibájuk és gyengéik mellett is) kiemelkedő, nagy formátumú vezetők alakították, mint Reagan, az idősebb Bush, Gorbacsov, Thatcher, Mitterrand és Kohl. Ám ma erő-, akarat- és szellemi deficitet látunk és tapasztalunk egy olyan globális világban, ahol Vlagyimir Putyin nem kíván elevenen távozni Oroszország éléről; ahol az Egyesült Államok választópolgárai a Hillary Clinton és Donald Trump kaliberű és szellemiségű jelöltekből választottak; ahol, az EU-n belül Bundeskanzlerin Angela Merkelt piszkos kis kettős játszmái és alkui teljesen (saját pártja számára is egyre vállalhatatlanabbul) hiteltelenné tették, s ahol Francois Hollande francia elnök egyszerre gyenge, tehetségtelen és erőtlen (népszerűtlenségét már nem is említve).

Ebben a konstellációban egy soft Brexit, azaz a britek az uniós kedvezmények nagy részét külön megállapodásokon keresztül biztosítani/fenntartani képes kiválása rendkívül kényes kérdést jelent, hiszen lavinát indíthat el. Itt csak két példát kiragadva: az olyan gazdaságilag és katonailag is jelentős államok, mint Franciaország és Hollandia lakossága egyre elégedetlenebb Brüsszellel, s az EU-bürokraták képviselte irányvonallal, ergo London puha landol(tat)ása számukra követhető és követendő precedenst teremthet. Az Európai Unió akár fokozatos, akár akcelerált széthullása pedig távolról sem jelentene jót. Főként nem Kelet-Európa, s benne hazánk számára.

Nemzetállamok és globalizáció

A sokak által – a meg nem értésből fakadóan, vagy tudatos hamissággal – kizárólagossággal a nemzetállamok kontra globalizáció ellentétpárjába kényszerített gondolkodás- és beszédmód többünk számára logikailag és történelmileg elfogadhatatlan. A nemzetállam eszméje a 18-19. század fordulójának meghatározó koncepciója és álma volt az újkori európai dinasztiák és birodalmainak árnyékában. A hosszúra nyúlt – 1789–1917/18–19. századot lezáró esztelen öldöklés, az első világháború, a keleti fronton végül részben már ennek jegyében véreztette ki a térség nemzeteit – s kevesebben fizettek nagyobb árat, mint a „nemzetiesített” (csonkolt és megalázott) Magyar Királyság. A régió aprócska, önmagunkban gyenge, egymás felé bizalmatlan államai azután, alig húsz évvel a nagy háborút lezáró békék után két – egy csukaszürkébe és feketébe, illetve egy vörösbe öltöztetett – birodalom között találták magukat. A Hitler árja birodalmának építéseként indult háború végül Sztálin – az Elbáig nyúló – birodalmának kialakításával végződött. A szovjet Politbüro oligarcháinak Evil empire-t, a „gonosz birodalmát” azután saját rövidlátó ideológiája és Reagan, majd Bush amerikai elnökök eltökéltsége kényszerítette térdre – nem egyes országok, hanem teljes régiónk szintjén állítva vissza a független nemzetállami kereteket. A Nyugat kézzelfogható és tagadhatatlan sikerét látó, ám annak (valódi) szándékait csak félig értő, s még ennél is kevésbé ismerő kelet-európai országok euroatlanti integrációja, így a NATO-, majd EU-s csatlakozás, természetes folyamatnak tekinthető. Az amerikai subprime lufi 2007-es kidurranása, majd annak áttétektől késleltetett európai, 2008/2009-es begyűrűzése és elharapózása azután tömegesen fordította szembe az embereket azon nyugati, mai formájában Reaganite/Thatcherite kapitalizmussal, mely két évtizeddel korábban földre vitte az orosz medvét. Egységes és sikeres válságkezelés híján az uniós tagállamok polgárai egyre-másra fordultak saját nemzeti vezetőik, s egyszersmind a (legfeljebb ha) részleges felhatalmazással bíró brüsszeli EU-vezetés ellen.

A teljesen érthető csalódottság és jogos elégedetlenség-düh-harag mélyén alapvető emberi érzéseket találunk: a kapzsiság, pontosabban a valamiből túl sok, és még több önző akarása a bibliai hét főbűn egyike; az ostoba, értelmetlen, fellengzős és basáskodó bürokrácia pedig minden embert felháborít. Az elhúzódó válság(ok) csak fokozta(ták) a kivetülő harag spektrumát, és sokan nemcsak a nyugati mintájú kapitalizmust, de azzal együtt az 1945 után Nyugat-Európában kialakult katonai-gazdasági-politikai integrációt is megkérdőjelezik. Elvben, a hangulat adott az Európai Unió lebontásához és a szuverén nemzetállamokhoz való visszatéréshez.

A harag azonban, még ha a legjogosabb is, ritkán jó tanácsadó. Miközben számos jogos igény és elvárás fogalmazódik meg a legkülönbözőbb helyeken és szinteken, sokan, érzelmeiktől hajtva, hajlamosak elfeledni a 20. század épp régiónkban legfájdalmasabb tanulságát: a nemzetállamoknak birodalmakkal szembeni kiszolgáltatottságát, esélytelenségét. Márpedig mára a történelemben korábban ismeretlen mérvű gazdasági-katonai-politikai potenciállal bíró birodalmak korát éljük. Demokratikus, autoriter, diktatórikus vagy akármiféle köntösben. Az első világháború kivéreztette a klasszikus gyarmattartó Nagy-Britanniát és Franciaországot, s globális fényük onnantól egyre halványult; Németország a második világháború náci vízióktól hajtott ámokfutásába bukott bele, Sztálin négy évtizedig fenntartott Állatfarm-ja 1988-91-ben kényszerült világhatalmi ambíciói feladására. A globális szupremáciájával magára maradó Washington, jelesül Bill Clinton nem tudott mit kezdeni az Egyesült Államok új monopol hatalmi helyzetével, ifj. George Bush pedig a demokráciaexport örve alatt vérbe borította az arab világot. Az amerikai tervezők és tábornokok – szándékuk szerint még Kína felemelkedése előtt végigvihető – háborúsorozata öngólnak, zsákutcának és csapdának bizonyult. Barack Obama megörökölte a politikailag megnyerhetetlen, egyre bonyolultabban szövevényessé váló háborúkat, világunk pedig belekóstolhat az arab extrémizmus exportálta terrorizmus új, újabb és még újabb hullámaiba. Mindeközben Vlagyimir Putyin, európai divatházak méregdrága öltönyeiben feszítve magára öltötte a cárok és Sztálin örökségét, a Hozjain, „a Gazda” szerepét, s Kína elképesztő jelen- és jövőbeli potenciálú globális szereplővé vált. Hogy ki ne hagyjam: ott van a mi szemünkkel nézve (ma még) elképesztően szegény, hatalmi ambícióiban (látszólag) szerény, ám 1,3 milliárd lakosú India. Magyarán: Ázsiában két milliárdos népességű ország lélegzik, melyekből az indiai „sötét ló” felett Kína birodalmi ambíciói mára teljesen egyértelműek és világosak. Mindezekkel szemben és mellett a globális erőtérben ott van az elbukott „világcsendőr” Egyesült Államok 324 milliós, a totálisan impotens és egyre megosztottabb Európai Unió 510 milliós, s az agresszív Patyomkin-valóságokkal operáló, valójában évről évre fogyatkozó, megújulni képtelen Oroszország 143 milliós lakosságával. A hatalmi tengelyt Peking és a kínai vezetés elképzelései jelentik: képesek kiszorítani Amerikát a csendes-óceáni térség jelentős szegmenséből, s ami számomra ennél jóval aggasztóbb, képesek Oroszországot a gyengébb ellenállást tanúsító Európa irányába tolni, vagy éppen lökni.

Jóslatok helyett…

Nem vitatom, mai formájában az Európai Unió fenntarthatatlan és életképtelen, csak gazdaságilag meghatározó, egyébiránt – politikailag, s főként katonailag – jelentéktelen globális szereplő, a nagyhatalmiság valós eszköztára nélkül. Az adekvát kérdés azonban az, ha félmilliárd ember együttesen ilyen gyenge, akkor ugyan hogyan lehetne ennek bármely különvált töredéke erős? Hogyan szállhatnának milliós, tízmilliós országok szembe százmilliós és milliárdos, így-úgy felcímkézett, ám de facto birodalmakkal? A történelmi tapasztalat logikája szerint szimplán és egyszerűen, sehogy. Az unió tagjai számára a megoldást nem a fokozatos, vagy egy akár robbanásszerű „szétszéledés” jelentené, hanem az európai integráció alapvető és teljes átalakítása az öntudatos nemzetállamok erős és befolyásos szövetségévé. Olyan Európává, melyet nem lehet, kell vagy szabad birodalomként működtetni, de amely egységesen fellépve képes birodalmi méretekben és tétekben sikerrel érvényesíteni a benne élők akaratát. Tudom, a sajátosan európai történelmi fejlődés és az ezeréves analógiák mindezt nemhogy nem erősítik, hanem cáfolják. Ám akkor marad, főleg itt nekünk Kelet-Európában, a birodalmaknak való újbóli, önismétlő kiszolgáltatottság.

Visszakanyarodva kiindulásom origójához: az e cikk írásakor az uniós miniszterelnökök találkozóján magányoskodó (nem kevéssé büntetőleg kirekesztett) Theresa May által felvállalt (erőltetett?) Brexit nem önmagában létezik, inkább egy szikla a hegy ormán, mely ha megindul, lehet, hogy lavinát indít. Lavinát, mely elsöpörheti ezt a mai, semmire nem igazán jó EU-t, de nem kínál helyette a valóságban is működőképes opciót, alternatívát. Egy soft British exit jó eséllyel csak a nevében lesz puha, s legfeljebb ha az amúgy is izolációt kedvelő briteknek kedvez majd (nekik is csak időlegesen). Nem állítom, hogy már holnap, London távozásának másnapján rossz világ jön ránk. Azt sem, hogy az általam és mások által osztott negatív forgatókönyv bizonyosan megvalósul. Ám barátaim asztalainál bölcsis-ovis-iskolás gyermekeik ülnek reggelihez, s ezért egyáltalán nem mindegy, holnapután milyen reggelre ébredünk. Főként, hogy a 2017 januárjában hivatalba lépő új amerikai elnök, Donald Trump maga is izolációpárti, ami jó hír, ha a magyar ügyekbe való tendenciózus, ugyanannyira bumfordi, mint felesleges beavatkozás végét jelenti, de igen rossz hír, ha egyben a NATO biztonsági garanciáinak amerikai lazítását (esetleges felmondását) is jelenti.

A történelemmel az a baj, hogy miközben előrefelé élünk és létezünk benne, csak visszatekintve vagyunk képesek megérteni. A történészek épp ezért analógiákkal dolgoznak, és (felelősséggel) nem jóslással foglalkoznak. Fájdalmas, nem is olyan régi analógiákból nekünk, magyaroknak pedig sajnos akad bőven: 1849, 1919, 1944-45, 1956 – rémisztő, lélekfagyasztó reggelekkel, cirill betűs írt parancsok árnyékában. Felnőtt fejjel mindenkinek tudnia kell, hogyan lesz (akár hirtelen is) a puhából kemény, s hogy valójában meddig is jó az.

A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos munkatársa