Lóránt KárolyKülpolitikai irányváltások

Megszokhattuk már, hogy amit a politikusok a választási küzdelmek során ígérnek, abból vajmi kevés teljesül, de ez nem mindig az ő jó vagy rossz szándékukon múlik

Lóránt Károly – 2016.11.26. 01:05 –

Egyrészt egy kampánynak az érzelmekre kell hatnia, a tudományos értekezésekkel egy politikus sem megy semmire, másrészt miután megnyerte a választásokat, szembe kell néznie a társadalmi-gazdasági valósággal, valamint a bel- és külpolitikai erőviszonyokkal, amelyek egy politikus mozgásterét meglehetősen korlátozhatják. Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy lényeges változtatásokat (forradalmaktól, háborúktól eltekintve) csak mély gazdasági válságok nyomán lehet végrehajtani.

Az Egyesült Államokban ilyen volt a New Deal, az új gazdaságpolitika, amikor az 1929–31-es mély válság után Franklin Delano Roosevelt a korábbi liberális gazdaságpolitikát egy keynesiánus, az állam erőteljes beavatkozására épülő gazdaságpolitikával váltotta fel, vagy amikor a hetvenes évek kőolajár-robbanása és az azt követő stagfláció (gazdasági stagnálás melletti infláció) nyomán, Ronald Reagan elnök idején visszatértek a liberális gazdaságpolitikai elvekre (neoliberális gazdaságpolitika). Mivel most az említettekhez hasonló válság nincs, Trump nehéz helyzetben lesz, ha az általa javasolt keynesiánus (állami beruházásokra, vámvédelemre épülő) gazdaságpolitikára akar átváltani, ami egyébként éppen ellentétes a pártja fő irányzata által képviselt neoliberális elvekkel. Még nehezebb lesz külpolitikai kérdésekben váltani, mert ezen a téren rendkívül befolyásos érdekcsoportok alakítják az Egyesült Államok politikáját. A második világháború utáni időszakot évtizedekig a kétpólusú világrend jellemezte, amelyben a főszereplők az Egyesült Államok és szövetségesei és a velük szemben álló Szovjetunió és szövetségesei voltak. Akik ebbe a két csoportba nem tartoztak bele, megalkották az el nem kötelezett országok csoportját, amely szervezetet 1961-ben alapították Belgrádban, az indonéz elnök, Sukarno, az indiai elnök, Nehru, az egyiptomi elnök, Nasszer és a jugoszláv elnök, Tito kezdeményezésére.

A kétpólusú világrend a Szovjetunió felbomlásával véget ért, és akkor sokan arra gondoltak, hogy a kétpólusú világot egy többpólusú világrend váltja majd fel, amelynek új központjai a régiek (Oroszország, Kína) mellett Japán és Németország (vagy „Európa”) lesznek. Ekkor kezdetben az amerikai külpolitikai gondolkodást egyrészt ennek a többpólusú világrendnek az elfogadása, másrészt a vietnami háború utóhatásaként a külföldi beavatkozásoktól való irtózás, harmadrészt pedig az a feltételezés befolyásolta, hogy az új körülmények között a háborúk veszélye nagymértékben csökkent. Ezt a politikai irányzatot igyekezett (sikerrel) elnyomni Charles Krauthammer, aki a nagy amerikai és világlapok egyik legszorgalmasabb és legismertebb kommentátoraként az amerikai külpolitika meghatározó folyóiratában, a Foreign Affairsben lényegében a Szovjetunió összeomlásával egy időben, 1990-ben megjelent, Az egypólusú világrend ideje (eredetiben: The Unipolar Moment) című cikkében sorra ellentmondott a többpólusú világgal kapcsolatos elképzeléseknek.

Kifejtette, hogy most évtizedekig az Egyesült Államok által uralt egypólusú világrend következik, illetve hogy Washingtonnak mindent meg kell tennie, hogy az ebben a pillanatban kialakult egypólusú világrendet hosszú időn keresztül fenntartsa. „Abnormális időket élünk. Ilyen időkben a biztonság iránti legjobb reményünk – ahogy a korábbi nehéz időkben is – Amerika ereje és elszántsága, az erő és elszántság, hogy Amerika vezesse az egypólusú világot, szégyenérzet nélkül fektetve le a világrend szabályait és kikényszerítve annak betartását” – mondotta Krauthammer, az izraeli terjeszkedő politika és az iraki háború szenvedélyes támogatója.

Az egypólusú világrend fenntartásának egyik eszköze a NATO keleti kiterjesztése, Oroszország elszigetelése. Az amerikai hivatalos körök a NATO-nak Lengyelországra és más államokra való lehetséges kiterjesztéséről már 1990 őszén beszélni kezdtek, tehát akkor, amikor a német újraegyesítésről szóló Kettő plusz négy szerződést aláírták. Ezt követően 1993-ban a NATO létrehozta a Békepartnerségi Programot, amely a gyakorlatban a NATO-tagság előszobája, és 1994-ben már az összes volt szocialista ország és a felbomlott Szovjetunió tagállamainak többsége is „békepartnerré” vált.

A további menetrendet tulajdonképpen Zbigniew Brzezinskinek, a hidegháború egyik legismertebb, lengyel származású képviselőjének a Foreign Affairsben 1995-ben megjelent cikke határozta meg, amely a Terv Európa számára: hogyan bővítsük a NATO-t (A Plan for Europe: How to Expand NATO) címet viselte. Brzezinski a Nixon és Kissinger neve által fémjelzett enyhülési politika és különösen – mint lengyel – az oroszokkal való kapcsolatok javításának ellenzője volt, állásfoglalásaival nemzetbiztonsági funkciójának (1977–81) megszűnése után is jelentősen befolyásolta az amerikai külpolitika alakulását.

Nevéhez fűződik a helsinki záróokmány (1975) harmadik kosarában szereplő emberi jogoknak a „békés beavatkozás” céljára való felhasználása, ami a gyakorlatban más országok belügyeibe való beavatkozást jelent és alkalmanként háborúk indításának indokaként szolgál (például Irak, Líbia, Szíria esetében).

Az említett cikke mesterien építette fel a NATO bővítésének stratégiáját, indítva azokkal a biztonsági előnyökkel, amelyeket – az indokolt orosz igények elismerésével – a NATO az új tagállamoknak nyújthat. A cikk végére azonban eljutott odáig, hogy Oroszországnak semmilyen igénye nem lehet, el kell fogadnia, hogy a volt szovjet tagállamok a NATO tagjai lesznek, ellenkező esetben a teljes elszigeteltséggel, esetleg háborúval kell szembenéznie (ez utóbbit úgy fogalmazza meg, hogy a NATO válaszol Közép-Európa orosz elözönlésére). Már akkor többen figyelmeztettek az új hidegháború kialakulásának veszélyére.

George F. Kennan, az Egyesült Államok kiemelkedő diplomatája és a hidegháború kezdeti éveiben az amerikai külpolitika legfőbb kidolgozója már igen korán, egy 1997. február 5-én a New York Timesban publikált cikkében felhívta a figyelmet a NATO-bővítés veszélyeire: „A NATO kiterjesztése a hidegháború utáni korszak legvégzetesebb hibája lenne. Ilyen döntéstől az várható, hogy az orosz közvéleményben lángra lobbantja a nacionalista, Nyugat-ellenes és militarista tendenciákat, negatív hatást fog gyakorolni az orosz demokráciára, a kelet–nyugati kapcsolatokban pedig feléleszti a hidegháború légkörét és az orosz külpolitikát olyan irányba fordítja, amelyet határozottan nem szeretnénk”. Ugyanebben az időben számos más politikus és szakértő is felhívta a figyelmet a NATO-bővítés veszélyeire.

A neves konzervatív Cato Institute külpolitikai kérdésekkel foglalkozó szakértője, Stanley Kober egy 1996-ban írt tanulmányában (NATO Expansion and the Danger of a Second Cold War) azt írja, hogy a NATO terjeszkedése önmagában egy „új Jaltát” eredményez, és Európa újra két ellenséges katonai táborra bomlik. Henry Kissinger is felhívta a figyelmet az új hidegháború kialakulásának a veszélyére, mintegy negyven korábbi szenátor, kormánytisztviselő, nagykövet és külpolitikai elemző pedig nyílt levélben fordult Clinton elnökhöz ennek megakadályozására. A figyelmeztetés azonban pusztába kiáltó szó maradt, mára eljutottunk a húsz évvel ezelőtt előrejelzett fegyveres szembenállásig.

És most tegyük fel a kérdést, hogy változtathat-e ezen a helyzeten az új amerikai elnök, aki választási kampányában az oroszokkal való kapcsolat javítását ígérte. A válasz az, hogy ennek kicsi a valószínűsége – igaz, Trump elnökké választásának is kicsi volt. Az oroszokkal való kemény szembenállás jelképe az egypólusú világrendnek, amit az amerikai külpolitikai héják (az ismertebbek közül: Dick Cheney, Paul Wolfowitz, Condoleezza Rice, Robert Kagan, Victoria Nuland, Madeleine Albright) nem kívánnak feladni, és befolyásuk – az Izrael-lobbi által is támogatva – igen jelentős. Már Obama is számos bírálatot kapott külpolitikai „puhánysága” miatt (pél­dául nem volt hajlandó Iránt bombázni), Trump pedig, akit hol Hitlerhez hasonlítanak, hol Putyin bábjának mondanak, mindenképpen elsöprő kritikát fog kapni, ha az oroszokkal való kapcsolatokat javítani akarja. Az amerikai külpolitika tehát, az elnök akarata ellenére, nagy valószínűséggel nem fog változni.