Megjelent Blaha Lujza naplómemoárja

„A világ legboldogabb teremtése én volnék…” – a színésznő maga válogatta és csiszolta könyvvé az eredeti feljegyzéseket

Forgách Kinga – 2016.10.31. 01:37 –

Kilencven évvel ezelőtt, 1926-ban halt meg Blaha Lujza, a nemzet csalogánya, a magyar színháztörténet egyik leghíresebb primadonnája. A színésznő, akiről még életében – a hetvenedik születésnapján – nevezték el a főváros egyik központját, a Blaha Lujza teret, pályája vége felé kezdte el összeszerkeszteni egykori naplójegyzeteit, hogy azok a generációk is megismerhessék, akik már nem láthatták őt színpadon. Az Életem naplója most a Szépmíves Kiadó gondozásában jelent meg.

Blaha_LujzaA színésznő magánéletéről keveset tudunk meg (Forrás: Wikipédia)
Az előző századok színészeinek nem lehetett könnyű azzal a tudattal élni, hogy művészetük az idő múlásával elillan. A színház, ahogyan minden előadó-művészet, a pillanat varázsáról, nem pedig az örökéletű műalkotások létrehozásáról szól. Talán ezért is van, hogy a technikai sokszorosítás megszületése előtt sok színész döntött úgy, hogy memoárral vagy naplójegyzetek kiadásával örökíti meg pályájának és életének legszebb pillanatait.

Bár Blaha Lujza a Szépmíves Kiadó gondozásában megjelent emlékei az Életem naplója címet kapták, kérdéses, hogy beszélhetünk-e naplóról feljegyzései esetében. „Én naplójegyzeteimet a magam gyönyörűségére tartogattam, ha időm engedte, vagy ha a szobához voltam kötve, elővettem egyet-mást belőle, elgondolkoztam a múlton, összehasonlítottam a jelennel, és bizony sokszor rájöttem, hogy mennyivel más, jobb, szebb volt az a régi idő, mint most” – írja könyvének végén, miközben amiatt szabadkozik, hogy még életében kiadja kezéből írásait. Az Életem naplója ugyanis először csaknem száz évvel ezelőtt, 1920-ban jelent meg a Magyar Lap- és Könyvkiadónál. Utóbbi tény már jelzi, hogy miért nem beszélhetünk egyértelműen naplóról: Blaha Lujza kiválogatta, megszerkesztette, fejezetekre tagolta írásait, valamint nyilvánvalóan utólagos hozzászólásokat is fűzött az egyes nyilvánosságra hozott életeseményekhez. Az így elkészült mű ettől még nem veszít érdekességéből, mégis inkább emlékiratnak és nem naplónak nevezhető, hiszen nem az egyes napok megéléséről hanem az életpálya vége felől nézve, múltjának utólagosan kijelölt fontos állomásairól, szereplőiről ad áttekintést.

A kötet 1862 szeptemberétől, vagyis a színésznő tizenkét éves korától indul, a kötet elején ugyanis még található pár valódi, dátummal ellátott naplófeljegyzés. Ezekből kiderül, hogy – akkori nevén – Kölesi Lujza már egészen kisgyerekkorától fogva a színpadon volt, s noha ő maga is örömét lelte ebben, nagy nyomás nehezedett rá: csak akkor kapott vacsorát, ha nem sült bele az előadásba. Tehetsége és a szülei által ráerőltetett munka nem engedte meg, hogy megélje gyerekkorát. Ez a könyvben közölt családi fotókból és színház plakátokból is kitűnik: a tizenhét éves Blaha Lujza harmincnak is kinéz a fényképeken. „Azért is vagyok ilyen vézna, ilyen öreg, úgy nézek ki mint egy élelmedett; pedig gyermek vagyok… Nem, nem vagyok gyerek, nem is voltam az soha.” Tanítómestere és első férje a nála harminc évvel idősebb Blaha bácsi volt, akihez viszonya inkább gyermeki, mintsem hitvesi volt. A különös házasságnak férje betegsége és korai halála vetett véget.

Blaha Lujzáról az a legenda járta, hogy sohasem volt szerelmes, annak ellenére, hogy háromszor is férjhez ment. Sajnos érzéseiről, magánéle­tének változásairól kevés szó esik az Életem naplójában, a feljegyzéseik fókuszában színházi karriere, kedvenc szerepei és színésztársai állnak. Noha említést tesz második házasságának kudarcáról, újabb esküvőjéről, illetve betegségéről is, részletek nem derülnek ki. Talán ezért is tűnik ez a mű inkább kirakatszövegnek, mintsem valódi naplónak. Gyerekeiről is alig tudunk meg valamit, a színésznő még arról sem tesz említést, hogy ki az apjuk, s viszonyukra is csak pár sorban tér ki az utolsó fejezetben. Annál több szó esik viszont azokról a kérdésekről, amelyek a közönséget érdekelhetik: hogyan tanulja meg a szerepeit, van-e lámpaláza, mit gondol pályatársairól, hogy ismerkedett meg bizonyos híres emberekkel, köztük a walesi herceggel. „Mindenki szerette, állítólag ő is szeretett mindenkit, soha egy rossz szót nem mondott senkire” – írta róla Csillag Ilona színház- és drámatörténész a kötet borítóján. Az Életem naplója valóban csak hálával, derűvel és köszönetnyilvánításokkal van tele: Blaha Lujza minden kollégájáról, családtagjáról csak szépet és jót írt idős korában. S hogy mindezek mögött milyen élet bújhatott meg, talán már sosem derül ki.