Bogár LászlóA szabad nép szabadsága

Ez a perspektíva egyelőre mindkét »oldalon« kiveri a biztosítékot, de az elmúlt évszázadunk egyébről sem szólt, mint erről...

Bogár László – 2016.10.27. 01:07 –

Ahogyan várható is volt, a Népszabadság-ügy hatalmas hullámokat keltetett a lokális és globális beszédtérben egyaránt, és ahogy most kinéz, hosszú ideig örvénylenek még majd a kérdés körüli indulatok. Ha megpróbálunk elegánsan elemelkedni a hétköznapi politika anyázástechnikai felszínétől, ami persze szinte lehetetlen feladat, akkor érdemes lenne olyan, eddig kevésbé vagy egyáltalán nem is érintett összefüggéseket is szemügyre venni, amelyek esetleg segíthetnek minket a jobb megértésben. Ha „főszereplőnk” nevére fókuszálunk, először azt a kérdést is feltehetnénk, hogy lehet-e egy népnek egyáltalán szabadsága, vagy az elődre asszociálva, mitől volt Szabad (a) Nép az ötvenes években. És különösen izgalmas volna a most kialakulni látszó örvénylésekben is döntő szerepet játszó finanszírozási kérdéseket történelmi távlatban is megvizsgálni.

Feltárni, hogy a formálisan az „osztályharcában vasba öltözött munkásság” sajtóorgánumaként megszülető Népszava mögött miért álltak mégis a legnagyobb tőkestruktúrák képviselői. Mint ahogy azt is izgalmas lenne elemezni, hogy a nemzeti érzelmű kispolgárság lapjaként megszülető Magyar Nemzet anyagi bázisát vajon miért a sem nemzeti érzelműnek, sem „kicsinek” nem nagyon nevezhető „polgárok” gyülekezete jelentette. Ezek a kérdések ma is tabunak számítanak, így hát ne csodálkozzunk azon sem, hogy a mai finanszírozási háttér még inkább tabu. Talán legelőször is azt kellene rögzíteni, hogy korunk egyetlen igazi hatalmi komplexuma a globális média. Mégpedig azért, mert felépíti azokat a „világértelmezési tartományokat”, amelyek nyomán a választópolgárok „demokratikusan” (és a demokrácia a nép uralmát, s a nép ezen uralmának „szabadságát” jelenti) kinyilvánítják akaratukat. Ez magyarul azt jelenti, hogy a népnek természetesen semmiféle szabadsága nem volt, nincs, nem is lesz, és nem is lehet! Egyszerűen azért nem, mert a „demokrácia” valójában a legnagyobb erejű tőkestruktúrák rejtett küzdelme a befolyásért, a főhatalomért, aminek a „hajtószíját” főként éppen a média alkotja. A dolog attól válik kicsit bonyolulttá (nem kicsit, nagyon), hogy a média, bár adott esetben üzleti vállalkozásnak sem rossz, de ennek nincs igazán jelentősége. Igazi jelentősége annak van, hogy a médián keresztül befolyásolható a „szabad nép” akarata, ne szépítsük, lényegében tetszőlegesen. Kicsit nyersebben fogalmazva, lehet, hogy egy napilap, adott esetben a Népszabadság, évente egymilliárd forintnyi veszteséget „hoz” tulajdonosának. De, ha ez az üzletileg „veszteséges” projekt nagyszámú embertömeg világértelmezési logikáját és az erre épülő „szabad és demokratikus” akaratnyilvánítását képes meghatározni, akkor ez az akaratirányító befolyás akár ezermilliárd forintot is érhet az időben és térben sokkal nagyobb tétekben játszó „végső tulajdonosnak”.

Meg is fordíthatjuk ezt az összefüggést, és most már beszéljünk egészen nyíltan. Ha a globális „szuperstruktúra” a számára szimpla strómant jelentő formális tulajdonosnak ilyen egyszerűen és nyíltan „engedte el a kezét”, és az így elengedett (ennek nyomán „szabad”) kéz bárkinek bármennyiért továbbadhatja, akkor ennek alighanem önmagán túlmutató jelentősége van. Ez azt jelenti, hogy a globális „szuperstruktúra” számára ez a lokális akaratnyilvánítási bázist előállító gépezet, amit történetesen (és ironikus módon) Népszabadságnak neveznek, feleslegessé vált. Ha nem így lenne, mint ahogy eddig nyilván nem így volt, akkor bármekkora üzleti veszteség sem jelentene akadályt, mint ahogy eddig nem is jelentett.

Már csak azt kellene tisztázni, hogy mindez miért történt meg, szóval miféle kódolt üzenet olvasható ki a kéz elengedésének akciójából. Azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy a dolog csupán üzleti kérdés, szóval, hogy (csak) a pénz beszél. Szó se róla, vannak olyan létszintek, ahol valóban a pénz beszél, de ez az ügy nem erről szól. Nincs az a pénz, amiért a szuperstruktúra kiengedne a kezéből egy ilyen gépezetet, ha arra valóban szüksége van. Az a tény, és a felsejlő háttéregyezség erre látszik utalni, hogy „van az a pénz”, egyértelműen azt jelzi, hogy eddig valóban volt is rá szüksége, de most már nincs. (Mint ahogy a jelek szerint a Népszava is hasonló sorsra juthat hamarosan.) Most már csak azt kellene tisztázni, hogy miért nincs. Nos, feltehetően azért, mert ez a globális szuperstruktúra minden, látszólag elviselhetetlenül éles konfliktusa ellenére a Magyarországon 2010 óta regnáló uralmi kurzust tartja a legkisebb rossznak, méghozzá hosszú távon is. Olyan hosszú távon legalábbis, ami már teljesen feleslegessé teszi ezt a Népszabadság nevű akaratnyilvánítás-befolyásoló gépezetet és annak mindenáron való megtartását.

Azért tartja legkisebb rossznak, mert bár némileg csökkenti a lokalitásból a globalitásba átszívott erőforrás-mennyiséget, de legalább rendet tart, szemben a helyi riválisaival, akikről ezt kevésbé hiszi el. Így aztán ennek az intellektuális értelemben kétségtelenül színvonalas sajtóorgánumnak a szellemi vagyonát megtestesítő személyi állománynak két választása van. Az egyik, hogy szétszéled, a másik viszont az, hogy önmagát „szellemi apportként” tételezve integrálódik a hosszú távon is meghatározó kurzusba. Belátom, ez a perspektíva egyelőre mindkét „oldalon” kiveri a biztosítékot, de az elmúlt kalandos évszázadunk (amelynél csak az előttünk álló lesz még kalandosabb) egyébről sem szólt, mint erről.