Lóránt KárolyMiért irracionális Brüsszel?

Nem lehet különbséget látni a fősodrú jobb- és baloldali pártok között, amit a német és osztrák nagykoalíció is igazol.

Lóránt Károly – 2016.08.01. 00:57 –

Bizonyára sokan elgondolkodtak már azon, hogy Brüsszel miért hoz számos fontos kérdésben irracionális döntéseket. Ha ezt a kérdést nem is lehet egzakt módon megválaszolni, bizonyos okokat talán lehet és érdemes is feltárni.

Mindenekelőtt hangsúlyozni kell, hogy ez nem volt mindig így. Az 1951-ben létrehozott Európai Szén- és Acélközösség (a Montánunió) és annak továbbfejlesztett változata, az 1957-ben létrejött Európai Gazdasági Közösség, vagyis a Közös Piac, nagyon jól, mondhatni, kiválóan működött egészen az 1973-as kőolajár-robbanásig. Ezt követően a gazdasági növekedés nagymértékben lassult és erősen ciklikussá vált, majd 2008-tól a közösségre lényegében a gazdasági depresszió a jellemző. Ha valaki az eredeti szerződéseket, így például az 1957-es rómait tanulmányozza, feltűnhet neki, hogy mennyire gondosan, az egyes országok érdekeit és gazdasági helyzetét figyelembe véve alakították ki az integráció egymást követő lépéseit, megfelelő időt adva a változásokhoz való alkalmazkodásra. Kifejezetten előírták például a fizetési mérlegek egyensúlyban tartását, ami megakadályozta, hogy adós–hitelező viszony alakuljon ki a közösségen belül, ami ma az unió egyik legnagyobb problémája.

Az is megemlíthető, hogy a további integráció kérdéseit az 1977-es MacDougall-jelentés nagyon reálisan tárgyalta, amikor létező egységes és szövetségi államok, például Franciaország vagy az Egyesült Államok jellemzői alapján vázolta fel az integráció előfeltételeit. Mindenekelőtt rámutatott, hogy a magasabb fokú integráció az egyes országok közötti különbségek kiegyenlítése érdekében növekvő arányú közös költségvetést igényel. A monetáris unió esetében például a GDP öt-hét százalékát, szemben a jelenlegi egy százalékkal. A neoliberális eszmék európai uralomra jutásával azonban a reális megközelítés (akárcsak a MacDougall-jelentés is) feledésbe merült, az uralkodóvá váló eszmeáramlat úgy tartotta, hogy a piaci viszonyok önműködően meg fognak oldani minden gondot, ezért is helyeznek akkora súlyt az áruk, a szolgáltatások, a munkaerő és a tőke szabad áramlására. A valóságban azonban nem létezik olyan gazdaság, amelyre a neoliberális elmélet érvényes lenne, ezért a neoliberális eszmékre épített gazdaságpolitika szükségképpen irracionalitásokhoz és gazdasági válságokhoz vezet.

Az euró bevezetésekor például – a neoliberális elmélet szellemében – feltételezték, hogy a fizetésimérleg-problémák – amelyekre a Római Szerződés oly nagy hangsúlyt helyezett – megszűnnek. Ezzel szemben a valóságban az unió adósok és hitelezők ellenérdekelt csoportjaira esett szét, amit Soros György az Európai Unió tragédiájának nevezett, egyértelműen a német kőfejűséget hibáztatva érte (George Soros: The Tragedy of the European Union: Disintegration or Revival?). Az irracio- nalitás egyik kiindulópontja tehát az uniót minden szinten (az Európai Bizottságtól az utolsó kutatóintézetig) uraló neoliberális közgazdasági felfogás, ami ellen szinte kizárólag csak amerikai közgazdászok emelik fel a szavukat, mint például Paul Krugman vagy Joseph Stiglitz. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a neoliberalizmus európai ellenzői – jellemzően egyetemi professzorok – azért nem szólnak, mert egyszerűen nem kapnak fórumot, míg néhány ismertebb amerikai közgazdász számára ez a lehetőség nyitva áll.

Az irracionalitás egy másik gyökere a hagyományos európai jobb- és baloldali pártok karakterének jelentős megváltozása. A baloldalon a hagyományos politizálást és értékeket – amelyek elsősorban az igazságosabb jövedelemelosztásban, az anyagi különbségek kiegyenlítésében voltak érdekeltek – felváltotta az úgynevezett kulturális marxizmus. Ez az ideológia Lukács György, Antonio Gramsci, Max Horkheimer, Theodor W. Adorno, Herbert Marcuse és mások tanítása alapján forradalmi céljaik és a társadalom feletti ellenőrzésük elérése érdekében már nem a gazdasági alapokat, hanem a társadalom kulturális felépítményét vették célba. Az első világháborút követően csalódva abban, hogy a munkásosztály – a Szovjetunió kivételével – nem valósította meg a kommunizmust, azt a következtetést vonták le, hogy a munkásosztály addig nem látja tisztán a saját érdekeit, amíg meg nem szabadul a nyugati kultúra előítéletei-től, és különösen a hazájához való ragaszkodástól, a keresztény vallás értékrendjétől, a család eszményétől és a burzsoá erkölcs kötelékeitől. A „kritikai elmélet” módszerével kezdték támadni a nyugati társadalom hagyományos értékrendjét, a kereszténységet, a családot, a hagyományokat, a szexuális önmegtartóztatást, a hazafiságot és mindazt, ami a nyugati kulturális tradíciókhoz tartozott.

Az ideológia az első nagy áttörését a hatvanas évek diáklázadásai nyomán érte el, és ezek a diákok (gondoljunk például a legjobban ismert Daniel Cohn-Benditre vagy akár az Európai Bizottság volt elnökére, José Manuel Barrosóra) mára már beépültek a nyugati establishment minden szintjére, valóra váltva a Gramscinek tulajdonított, de valójában a német diákvezér, Rudi Dutschke által megfogalmazott „hosszú menetelést az intézményeken keresztül” gondolatát. Ma a nyugati szocialista és szociáldemokrata pártok értékrendjét és politikáját, nemkülönben az Európai Unió döntéseit és Angela Merkel politikáját, továbbá a fősodrú média hangvételét, az establishment által finanszírozott civil szervezetek világnézetét is nagymértékben – sőt talán azt lehetne mondani, hogy teljes egészében – a kulturális marxizmus tanításai határozzák meg. Ennek a tanításnak a mindenféle kisebbségi érdekeknek a többségi érdek elé helyező vonásából vezethető le például az az irracionális viselkedés, amelyet a nyugati politikusok a bevándorlással kapcsolatban tanúsítanak.

A hosszú menetelés elérte a jobboldalinak nevezett pártokat is. A kereszténydemokratáknak és a néppártoknak hagyományosan az lenne a szerepük, hogy a tradicionális értékeket (kereszténység, történelmi múlt, család) védjék. Ezzel szemben nem lehet lényeges különbséget látni a fősodrú jobb- és baloldali pártok között, amit a német és osztrák nagykoalíció is igazol. A jobboldali pártoknak hagyományosan jobb kapcsolataik vannak a „tőkével”, vagyis a nagy nemzetközi cégekkel, amiből az is következik, hogy gyakran sokkal inkább ezek, mintsem a konzervatívabb választói rétegek érdekeit képviselik. Ebből is származhatnak irracionális döntések, például az olcsó munkaerőnek a bevándorlás támogatásával történő biztosítása, vagy a munkafeltételek rontása a munkaerőpiac „rugalmasabbá tétele” révén. Hosszú távon az előbbi a társadalmi problémák további éleződéséhez járul hozzá, az utóbbi pedig – az aggregált kereslet mérséklődése miatt – a gazdasági növekedés ütemét csökkenti.

Az említettek mellett irracionális döntések születhetnek például a voluntarista (a megvalósítás feltételeit nem mérlegelő, politikai indíttatású) célok kitűzéséből (ilyen például az Európa 2020 stratégia), az ellentétes érdekek közötti rossz kompromisszumokból (tipikus példája az euró), vagy a pillanatnyi politikai érdekek elvtelen követéséből (például Németországban az atomerőművekkel kapcsolatos politika ide-oda változása a zöld párt választási eredményeinek függvényében).

Lehet, hogy a kulturális marxizmus és az unió irracionalitása nem más, mint a Nyugat Oswald Spengler által majd száz éve megjósolt megállíthatatlan hanyatlása. De nem biztos, hogy Spenglernek teljesen igaza volt, hiszen ismerünk kultúrákat, amelyek képesek voltak többször újjászületni (például a kínai vagy az ókori egyiptomi). Európának talán még van esélye, ne engedjük, hogy az irracionális eszmék határozzák meg sorsunkat.