Pozsgai ZsoltOroszország hangja

Kultúrhökkeneteim (8.). Sokan meghökkentek, amikor jött a hír: Oroszországban életbe lépett egy törvény, mely megtiltja a trágár beszédet a színpadon, filmben, televízióban.

Pozsgai Zsolt – 2014.07.08. 05:12 –

Félreértés ne essék: ez nem hír a múltból, ez a jelen, mostani, 2014-es július elsejéről van szó. Érdekes, ahogy a magyar hírportálok tálalták ezt az újdonságot. A liberális jelzőt pajzsként maga előtt tartó portál természetesen felháborodva, hiszen ez a művészi szabadság megsértése, Putyin elnök közvetlen támadása a demokrácia ellen. Mintha Putyin az ukrán háborús helyzet, a szíriai válság, a földgázproblémák, a grúz valóság és egyéb teendők helyett csak azon gondolkodott volna, hogy lehet a trágár beszédet száműzni, mondjuk a színpadokról. Már megint ez a Putyin! – hörögték az újságírók, akik Orbánnal… és itt megy tovább az ismert szöveg. És természetesen eljutnak a „magyar valósághoz”, az intoleranciához, hogy aztán végül ismét a másság kérdésénél kössenek ki. Merthogy Putyin már a melegeket is… Aztán következik pár olyan szó, amelyet magam nem írok le oda nem illő környezetbe, és egyáltalán, nem alkalmas erre a számítógép klaviatúrája, hogy a legocsmányabb káromkodó szövegeket, szavakat felsorolja. De ez az „elemzés” megteszi. Hadd lássuk, miről van szó. Milyen szavakat, kifejezéseket akar kitiltani az irodalomból és közéletből egy „elvadult diktátor”.

Az orosz Duma kulturális bizottságának elnöke már nagyon régóta „Oroszország hangja”, az immár 77 éves, de örökifjú filmrendező és kultúrpolitikus, Sztanyiszlav Govoruhin. Családjával megjárta a büntetőtáborokat, örök szálka volt a szovjethatalom szemében, miután azonban egyre-másra alkotta meg rendkívül sikeres filmjeit, hagyták dolgozni. Még úgy is, hogy az akkori szellemi ellenállás jelképével, Viszockijjal együtt alkotott, aki legjobb barátja volt. Viszockij vagy harminc filmben szerepelt, több száz dal maradt utána úgy, hogy mindenki ismeri és énekli őket, pedig haláláig egyet sem adtak ki közülük írott vagy hangzó formában. A Viszockij-féle Hamlet örök hivatkozás marad az orosz művészeti életben azoknak is, akik nem látták, nem láthatták. Hobó nagyszerű estje sok magyar néző számára megidézte őt, és idézi a mai napig. A láncokat nem tűrő ember dalai, mindenféle szellemi zsarnokság elleni lázadás.

Viszockij barátja és szellemi örököse készítette el ezt a törvényjavaslatot. Ezen azért érdemes lenne kicsit elgondolkodni. Nehéz azt mondani rá, hogy szűklátókörű, ultrakonzervatív ember lenne, aki ostobaságból vetemedik ilyen „demokrácia elleni” bűntettekre. Az önmagát liberálisnak mondó magyar portál természetesen nekirohan ennek az embernek is, anélkül, hogy halvány fogalma lenne arról, ki is ő valójában.

Eltűnődtem azon, vajon itthon mi történne, ha hasonló törvénytervezettel állna elő valaki. Nem tudom, mi késztette az orosz rendezőt, hogy ilyen radikális javaslattal álljon elő, lehet, hogy hasonló a helyzet ott is, mint nálunk. Ahol a trágárság az önmagát egyedüli művészi megjelenési formaként aposztrofáló irodalom természetes sajátossága lett. Ahol a színházi kritika önmagából kivetkőzve ünnepli azt a fordítót, aki Shakespeare valamely drámáját „újra fordítva” a legvastagabb káromkodással és nyelvi vulgarizmussal tömi tele. Összetévesztve a korszerűt az ocsmánysággal. Ha egy ilyen törvény nálunk életbe lépne, először is be kellene zárni pár működő színházat, ahol trágárság nélkül nincs előadás. Legalább negyven futó előadást le kellene venni a műsorról. Sajnos azt nem írhatom, hogy a kifejezetten fesztiválfilmeket ki kellene vinni a mozikból, mert ezek a filmek alig érdekelnek valakit. Meg kellene inteni olyan irodalmi lapokat és portálokat, amelyek ezt az emberi méltóság meggyalázásának tartanák, és hogy saját szakmámnál maradjak: egy egész drámaírói generáció vesztené el maga alól a talajt.

Majd húsz éve indult a divat, amely szerint az öncélú trágárság velejárója kell legyen a drámai szövegnek. Pár író rájött, a hivatalos színházi kritika és a „művészi szakma” kegyeibe úgy tud beférkőzni, ha minél vaskosabb trágárságokkal pakolja meg a dialógusokat. Erre a legjobb helyzet egy magyar falu kocsmapultja, ahol a mélyen lenézett vidéki ember „természetesen” csak iszik, és hülyeségeket beszél. Azt is ocsmány szavakkal. Ebből szinte önálló műfaj lett. Az elmúlt évtizedben egy fiatal író, ha drámára vetemedett, kötelességének érezte, hogy ilyen eszközökhöz nyúljon. És ha továbbment ezen az úton, „megtalálták” a 2000-es években a legjobb ösztöndíjak, szakmai elismerések és jutalmak, fesztiválszereplések. És mindez tart a mai napig, sőt. Ha egy ilyen törvény életbe lépne nálunk, mi lenne velük? Még kénytelenek lennének beérni a magyar nyelv elképesztő gazdagságával trágárság nélkül, és lehet, hogy az eddigieknél jobban élveznék a széles értelemben vett közönség befogadó szeretetét is. Brrr! Borzalom! Ráadásul ezek a többnyire alternatívnak tekintett írók és művek a mai napig megkapják az elismerést, akadémiai tagságokat, különféle állami díjakat.

Kétszer dobtam ki könyvet a kukába. Először 1985-ben, amikor a ma már élő klasszikusnak tartott (már aki annak tartja) írónk könyvét, amikor a tizedik oldalon Bartók nemi szervének méretét kezdte el taglalni. A második a közelmúltban volt, amikor ajándékba kaptam könyvet egy frissen díjazott szerzőtől, és nem tudtam elviselni a műből áradó, öncélú ocsmány trágárságot. Majd jobban utánanéztem ennek az írónak. Fiatal korára ezekért a teljesítményeiért minden létező támogatást megkapott, politikai hatalomtól függetlenül.

Viszockij és Govoruhin a példa arra, hogy a lélek szabaddá válásához nem feltétlenül szükséges a trágárkodás és az ocsmányság. Egy Govoruhinhoz hasonló „Magyarország hangjára” nagyon nagy szükségünk lenne.