Őry MariannBelső ellenség

„Sokkal szívesebben vagyok naiv, mint ellenséges másokkal szemben” – nyilatkozta Jean-Claude Juncker.

Őry Mariann – 2016.03.26. 01:11 –

Az elnök urat, bár úgysem olvassa, ezúton szeretném megkérni, hogy ezt legyen szíves, mondja a szemébe mindenkinek, akinek csak egy szerettét is megölték kedden Brüsszelben. Vagy tavaly novemberben Párizsban. Vagy majd máshol – hol is? Jobb bele sem gondolni.

Jean-Claude Juncker egy interjúban hosszan tanakodott arról, hogy miért fordulhattak ezek az itt született, itt nevelkedett, szóval bizonyára európainak számító terroristák Európa ellen. Töri a fejét, mondta.
Bizonyára jót tudna ezen merengeni egy ital felett Angelino Alfano olasz belügyminiszterrel is, aki azt találta mondani a merényletek napján, hogy „európaiak öltek európaiakat”.

Ez utóbbi kijelentéssel kapcsolatban hangot adtam abbéli véleményemnek a minap, hogy nem, ez nincs így, mire egy külföldi liberális újságíró kolléga letromfolt: azok európai állampolgárok, tehát európaiak. „Minden más rasszizmus.”

Ahogy elmondtam akkor rögtön neki is, úgy elmondom most nyilvánosan is: nem, akik Brüsszelben robbantottak, azok nem európaiak. Azért nem európaiak, mert származásuk szerint arabok, és a miénknél némileg sötétebb a bőrük? Nem, nem azért!

Azért nem európaiak, mert morálisan és kulturálisan is kiírták magukat az európaiak közül, és valószínűleg soha nem is tartották magukat annak. Ez már csak azért is egyértelmű, mert szemben azzal, amit eurokrata barátaink állítani szeretnek, nincsen olyan, hogy általánosságban vett európai identitás, aminek az alapja nem a nemzeti hovatartozás. Az csak a gyökerüket vesztett, globalista EU-rajongók világában létezik.
Elég valószínűtlennek tartom, hogy a Brüsszelben vagy Párizsban robbantó fiatalemberek akármikor is franciaként vagy belgaként határozták volna meg magukat. (Persze, tegyük hozzá, a belgák túlnyomó többsége sem definiálja magát belgaként, hanem flamandként vagy vallonként, ami egyébként egyik összetevője a bevándorlók integrációs problémájának, de ez egy másik történet). Úgy nehezen lesz valaki európai, hogy az általa lakott nemzetállam iránt is teljesen közömbös, jobb esetben, mert rosszabb esetben meg is veti azt. Alfano és Juncker abban is téved, hogy azt mondja, ezek a fiatalok Európában nőttek fel. Tévedésben élnek: ők nem köztünk, hanem egymás között nőttek fel, zárt, párhuzamos társadalmakban.
Ez akkor is igaz, ha legalábbis a radikalizálódásuk pillanatáig el tudták fogadni a kultúránk számukra szimpatikus részét. Ahogyan Maróth Miklós akadémikus kifejtette a Nézőpont csütörtöki konferenciáján: a muszlim bevándorlók vallásilag nem integrálódnak, kulturálisan talán igen, de abban az esetben zsákutcába fut az életük, jó eséllyel két kultúra, két közösség közé esnek, bele a nihilbe.

„Miért van Párizsnak, Londonnak és Brüsszelnek terroristaproblémája, és miért nincs Prágának, Budapestnek és Varsónak?” – tette fel a költői kérdést a Twitteren egy svéd fiatalember, polkorrekt ostobaságvihart magára vonva ezzel, például egy holland asszonytól. Néhány kellemetlen tényt nem szeretnek Nyugaton elismerni, pedig ideje volna.

Vegyük sorra. Nagyobb eséllyel történik iszlamista indíttatású terrortámadás ott, ahol jelentős muszlim közösség él. Az általuk kialakított zárt közösségek támogatják és bujtatják a radikálisokat. Ők könnyen kijutnak Európából, kiképzést kapnak Szíriában vagy Irakban, és a migránsok közé vegyülve visszaszivárognak Európába. Ezt adjuk össze.

„Gyerünk. Rajzoljatok a túlélőknek, találjatok ki jelszavakat, vigyetek virágot a térre. Ahogy tettétek legutóbb. És ahogy teszitek majd legközelebb” – ezt Katie Hopkins, a mindig kegyetlenül őszinte brit televíziós személyiség mondta. A mi érzékeny, értelmiségi, jó esetben őszinte gyászunkat ugyanis ezek a srácok a molenbeeki lakásukból, a rakkai bázisaikból egyszerűen kiröhögik.

Ennyire telik az európaiaktól?