Kő AndrásRómai vándorúton

Balatoni nagyanyánktól hallottuk először mi, gyerekek, húsvétra várva arról, hogy a harangok Rómába mentek.

Kő András – 2016.03.25. 01:00 –

Főtt a fejünk persze, hogy ez hogyan is lehetséges. A gyerekfantáziát élénken megbolygatta a misztikus mondattöredék. Ettől kezdve a s-i templomtoronyra úgy kezdtünk felnézni, mint egy csodaváró helyre, amely titkokat rejt és izgalomban tartja az embereket. Később aztán megértettük, hogy a mondás mit is jelent. A nagycsütörtök a gyász, az utolsó vacsora napja, amikor Jézus a Getsemáne-kertben búcsút vett tanítványaitól és felkészült az áldozatra.

Nagycsütörtöktől a harangok elmennek Rómába gyászolni Krisztust, és a nagyszombat esti feltámadási miséig elhallgatnak. Körülbelül a 15–16. században alakult ki ez a szokás.

Monda is fűződik a szóláshoz a magyar művelődéstörténetben. Amikor egy Kopeczky Mihály nevű késmárki diák 1674-ben meghallotta, hogy a harangok Rómába mentek, elhatározta, hogy ő is így fog eljutni az örök városba, ahová mindig is vágyakozott. Felmászott hát a késmárki toronyba, belebújt a harang gyomrába, odakötötte magát a nyelvéhez, és a Szent Péter-bazilika sekrestyése ébresztette fel az egyház központjában.

Bevallom, én gyáva lettem volna még gondolatban is egy ilyen útra, pedig akkor már a kis harangot gyakran elhúztam; a nagy harang azonban még túl sok volt a gyenge karjaimhoz. Történt azonban az egyik nagyszombaton, hogy Józsi úr, a harangozó késett. Tartozása lehetett egy úttal az ördögnek, és én magamra maradva, egyedül bandukoltam fel a toronyba olyan szívdobogással, amely akkor fogja el az embert, ha vizsgázik, vagy ha ki kell mondania az igent.

Legjobban abban bíztam, hogy amíg felérek, a harangozó csak kiszabadul az ördög márkából és ott terem majd mellettem. Közben azonban a toronyóra ütése jelezte, hogy el kell kezdeni harangozni. Az öreg még sehol. Megsokszorozott erővel, lesz, ami lesz alapon, megragadtam a nagy harang kötelét és húzni kezdtem. De mintha most álmosabb lett volna a szokottnál. Kongott, kongott, és a harang nyelve csak nem akart átbillenni a másik oldalra is, jóllehet, majdnem leégett a bőr a tenyeremről.

Utólag tudtam meg, hogy Wolmuth plébános úr magából kikelve ordította: „Csak nem a Köbandi harangozik? Hol a fenében van az öreg Józsi?” Nevezett éppen a legkritikusabb pillanatban toppant be a toronyba, megragadta a nagy harang kötelét, amely most már az ő kezei között úgy kezdett szólani, ahogy az elvárható volt. Intett a fejével, és én belekapaszkodtam a kis harang kötelébe, és zúgtak a harangok, amelyek jelezték, hogy Jézus feltámadott.

Sokáig pironkodtam a történtek miatt, jóllehet a plébános úr sohasem hozta fel nekem a húsvéti harangkongatást.

Múltak a hónapok, az évek, az egyik tolta a másikat, aztán egyszer elkövetkezett az is, amikor a nagy harang is engedelmeskedett már nekem, és kongatás nélkül tudtam harangozni – Isten dicsőségére, és a plébános úr megelégedésére.

Ez volt az én „férfivé válásom” első fejezete.