Domonkos LászlóSzületése napján

A prológus magában hordozta a szörnyű véget, a felszabadító ellenállás szépségét és a históriai horror száz részletét…

Domonkos László – 2016.03.21. 01:25 –

Szinte hihetetlen volt, amikor a Szabadság tér ’56 legelső adásában Horváth Attila végre a televízió nagy nyilvánossága előtt kimondta: az úgynevezett őszirózsás forradalom nem volt sem őszirózsás, sem (főleg!) forradalom.

„Puccs volt vértelenül, rizikó nélkül. Undorítóan piszkos szétesés” – írta Kozma Miklós máig újrakiadatlan, Az összeomlás 1918–19 című kiváló 1933-as könyvében.

És ami a következő év március 21-ével utána következett, amit a két világháború között nem csak kommünnek, de patkánylázadásnak, sőt százharminchárom napos „szíriai uralomnak” (Szabó Dezső) is neveztek – nos, mindezt úgy istenigazából máig alig ismerjük. Az ocsmány, évtizedekig erőltetett, velejéig hazug progandakiadványokon kívül az utóbbi negyedszázadban szinte csak egyedül Tormay Cécile méltán nevezetes, nagyszerű Bujdosó könyve jutott el – némileg – a köztudatig és a közismertségig.

Máig sajnálatosan kevés az olyan eredeti, információgazdag, izgalmasan vonzó, olvasmányos-friss új keletű munka, mint Szentesi Zöldi László Vörösterror Szolnokon (2012), és legújabban Nagy Szabolcs Muli püspök temet – Tanácsköztársaság Pápán című kötete.

Ez a két kiváló darab is csak egy-egy magyar vidék- és életszelet bemutatására vállalkozhatott; az igazi, átfogó – Váry Albert koronaügyész-helyettes 1922-es kötetének arányaihoz méltó – , korszerű szellemű összegzés még váltig várat magára. (Legalább olyan szellemű és igényű, mint amilyen – kezdetnek – 1993-ban Gerencsér Miklós Vörös könyv 1919-e volt.) Pedig, ha most, születése napján akár futólag is végigpillantunk a szadista őrjöngés, az országveszejtő felelőtlen őrület és a féktelen gyűlölködés eme apokaliptikus tobzódásának időszakán, láthatjuk: rengeteg a megválaszolatlan kérdés, a még mindig homályban maradt kapcsolódási pont, a tisztázatlan-titokzatos összefüggés, feltáratlan részlet, ismeretlen hátterű történés.

Károlyi valódi és teljes szerepétől a zsidóság jócskán felülreprezentált szerepének mélyebb (lélektani-szociológiai) relációin a kifejezetten perverz ösztönkiélés és a hihetetlen mérvű emberi romlottság analízi­seiig és tovább: megannyi kutatásra, elmélyülésre érdemes terület, felfedezetlen, távoli vidék.

A Tanácsköztársaságnak nevezett magyarországi lidércnyomás nemcsak az 1945-tel kezdődő szovjet-bolsevik hódoltság sajátos előképe volt, de a sztálinizmus és a Gulag-világ rettenetének félelmetes vizsgálódási terepe is.

Olyan előjáték, amelyben a prológus magában hordozta a szörnyű véget, a felszabadító ellenállás szépségét és a históriai horror száz meg száz részletét.

Minderre emlékezni ugyanúgy kötelesség, mint az október 6-i vagy a november 4-i gyásznapon tisztelegni a hősök és a mártírok előtt. Így jutunk el márciusban a nagy és tavaszi kádári FIN (Forradalmi Ifjúsági Napok – március 15., március 21. és április 4. bravúrosan hazug összekapcsolása) természetrajzáig és tovább.

S így érkezünk el a jelen terepasztaláig: a közelmúlt KISZ-vezetői, a nyolcvanas években még ifjú pártkáderek máig nyújtózó, körülöttünk, köztünk sündörgő árnyaihoz. Ahol meg kell állni és (végre, ideje!) védekező állásba helyezkedni.

„Fegyverbe, fegyverbe!” – üvöltötte egy expresszionisztikusan hatalmas száj „a Tanácsköztársaság honvédő harcába” hívó, közismert 1919-es plakáton. (Ez azt jelentette, hogy – egykori honvédtisztek vezetésével – hadjáratba kezdtek ugyan, és nemzeti zászló alatt kergették ki északon a cseheket a megszállt magyar területekről, de a hazát „határtalanul” szerető lipótvárosi vezetők eldobatták vagy vörösre cseréltették a Felvidéken a katonákkal a piros-fehér-zöld zászlókat.) A fenti jelszót mindazonáltal jócskán tanácsos átvenni tőlük. Máig tovább élő szellemük, kísérteteik, leszármazottaik, fehérre mosdatóik ellenében.

Forradalmi jelleggel akár.

Végtére is tavasz van.