Luca VolonteMagyar szikra

Orbán Viktor miniszterelnök éleslátó bölcsességgel világosan vázolja fel az előttünk álló korszakos kihívás feltételeit...

Luca Volonte – 2016.03.18. 02:00 –

A nemzethez intézett beszédében Orbán Viktor miniszterelnök szándéka a nemzet becsületének és történelmi felelősségének helyreállítása volt.

Orbán Viktornak a február 28-án mondott beszédében korábban nem tapasztalt módon sikerült megérintenie az emberek szívét, szembenézve az Atlanti-óceántól az Urálig, az Északi-tengertől a Földközi-tengerig terjedő, Európa szívében élő, sajátos történelmű nemzete és népe múltjának, jelenének és jövőjének indítékaival és kihívásaival. Ez a görög filozófiából és gondolkodásból, keresztény realizmusból, középkorának és reneszánszának elragadó szépségéből táplálkozó Európa gyökerei és keresztény kultúrája hiányában elveszítené létjogosultságát. A jelenünk részévé váló 21. század magával hozta a századfordulókra jellemző ellentmondásokat és kísértéseket: a korábbi szerencsétlenségek és vívmányok emlékei eltörlésének kísértését, az új ideológiák totalitarizmusát, az uniformizáló állami irányítást és a jelenre és közelmúltra jellemző állami és állam feletti szerveződések neopozitivista próbálkozásait.

Ebben a kontextusban Magyarországnak – az európai történelemben nem először – nagy feladata és nagy küldetése van: egyszerre kell megmutatnia a követendő utat és rávilágítani a veszélyekre. A nemzet cenzúramentes kulturális és történelmi nevelése jelenti a legfontosabb emléket egy, a jövő felé tekintő nép számára. Orbán realista szemléletet vár el Magyarországtól. A valóság lehet kellemetlen, de ez az egyedüli szükséges és elégséges előfeltétel ahhoz, hogy illúziók és kiábrándulások nélkül lehessen cselekedni. Ez a fajta józan ész azonban elsősorban Nyugat-Európában van eltűnőben. Igaza van Orbán Viktornak, amikor azt mondja, hogy Nyugat-Európa nehezen tud felébredni álomvilágából, avagy abból az illúzióból, hogy képes életben maradni és prosperálni az őt megfertőző álmok és rossz szokások béklyójában is.

Magyarországra – sok más, Németország totalitarizmusának alávetett európai nemzethez hasonlóan – nem csak a „visszatérés” nehéz feladata vár („ha negyvenöt évig megyünk befelé az erdőbe, hány évig tart, hogy kijussunk belőle?”). Szükség van ezeknek a nemzeteknek a tudatosságára, öntudatára arra vonatkozóan, hogy jelenleg ők Európa egyetlen mentőöve és élharcosai, vagy ahogy II. János Pál mondaná, „Európa lélegző tüdeje”. Merem állítani ugyanis, hogy Európa nemcsak hogy nem tudja nélkülözni ezeket a nagy nemzeteket, de önmaga megtalálása is csak a keleti országok múltjának és az átélt veszélyek emlékének tudatosságából merítkezhet. Ahogyan 1956-ban Magyarország rázta fel a világ és Európa lelkiismeretét szovjetellenes megmozdulásaival, úgy ma szintén Magyarország az igazodási pont, mely megmutatja, hogy Európa nem rejtőzködhet többé, ha újjá akar születni az illuzórikus és totalitárius vágyálmok hamvaiból és vissza akar térni a kegyetlen és felvillanyozó valósághoz. Ennek jelei már ma is láthatóak, gondoljon csak vissza az olvasó, mi történt 2010-ben az új alaptörvény bátor elfogadásakor. Csupán azért, mert abban a szövegben a nemzet sarokkövére helyezték a magyar nép történelmét, emlékezetkultúráját és alapjait, Magyarországra támadtak mind az európai intézmények, mind az európai nemzetek.

Miért történt mindez? Mert már pusztán egy nép történelmi igazságának és valóságának a kimondását is „kényelmetlennek” ítélték azok, akik az illúziók világában és a „nirvánában” élnek. Jól mondja az öreg Gandalf a Gyűrű Szövetségében: „Nem a mi dolgunk, hogy a világ minden eljövendő áramlatán úrrá legyünk; a mienk az, hogy most segítsünk, amikor élünk, most gyomláljuk ki a gazságot az ismerős mezőkről, hogy azok, akik utánunk következnek, tiszta földet műveljenek”. Ezt a férfias és realista álláspontot képviseli Orbán Viktor miniszterelnök.

Most, öt év elteltével ki lehet jelenteni, hogy Európa számos népe és nemzete, kormánya és civil szerveződése kezdett el tudatára ébredni, azt kérve, sőt, joggal követelve, hogy az igazi Európában élhessenek. Abban az igazi Európában, amelyet képviselnek, amelynek értékei a történelemhez, a kultúrához, a nemzeti hagyományokhoz, a keresztény gyökerekhez kapcsolódnak.

Ez a nehéz, és nem minden félreértéstől és harctól mentes küldetése a magyar nemzetnek még nemcsak hogy nem zárult le a kivételes társadalmi és gazdasági sikerekben elszigetelődött Orbán-kormány számára, de szükségesebb és sürgetőbb most, mint valaha. A megoldás nem a visszalépésben rejlik, a feladat most a továbbhaladás, és az egész kontinens helyes útra terelése a többi, kommunista totalitarizmust megsínylő európai nemzettel karöltve. Olyan feladat ez, amely alól nem lehet kibújni, és amelyet Magyarország kiválóan teljesít is. Még ha egyedül is volt 2010-ben, mostanra az egész visegrádi csoporttal együtt igyekszik ellenpontozni más európai nemzetek extravaganciáit. A visegrádi csoportnak nyitnia kellene nemcsak a többi keleti tagállam, hanem Dánia, Görögország és az Egyesült Királyság új érzékenységei felé is.

Nemrég öregségben hunyt el korunk egyik legnagyobb filozófusa, René Girard, akinek emléke előtt nem adóztunk a neki járó tisztelettel, és ő maga is jó ideje eldöntötte, hogy az Egyesült Államokban akar meghalni. Jelzésértékű tény ez, hiszen valójában Girardnak köszönhetjük a „bűnbak” fogalmának tisztázását, a hozzá kapcsolódó következményekkel és magatartásformákkal együtt. Magyarországnak és jelen pillanatban Lengyelországnak is tisztában kell lennie vele, hogy ők lettek kikiáltva bűnbaknak az ostoba és illuzórikus európai ellentmondásokért és hibákért. És nem azért, mert ezek a nemzetek az emberi jogokat sértenék, vagy mert „antidemokratikus rezsimek” lennének, szó sincs ilyesmiről: az igazság máshol keresendő. Európa valójában utánozni szeretné ezeket az országokat, hozzájuk hasonlóan tudatos és cselekvőképes szeretne lenni, ugyanazon teljes tudatosságra, bizonyosságra akarna törekedni. Ugyanakkor Európa nem akar a hibáitól, rossz szokásaitól szabadulni, saját illúzióiból felébredni, és emiatt a közvélemény előtt akarja „eltörölni”, „megbélyegezni”, „büntetni” a kontinens azon országait (Magyarországot, Lengyelországot és ki tudja, még kiket), amelyek valós alternatívát kínálnak fantáziáival, hibáival szemben. Megvan az oka annak, amiért mi, szülők Olaszországban és Magyarországon ragaszkodunk hozzá, hogy reggelente a gyermekeink arcot mossanak, lehetőség szerint tükör előtt. Azt akarjuk, hogy tudatosuljon bennük, kik is ők valójában, nem film- vagy rocksztárok, hanem hús-vér férfiak és nők küldetéssel, valamint végtelen sok, egyedi tehetséggel megáldva.

Európa úgy viselkedik Magyarországgal, mint az a szülő, aki az otthonában minden tükröt összetör, és arra akarja kényszeríteni a gyerekeit, hogy 3D-s szemüvegek virtuális valóságában éljenek, acsarkodva azok gyerekeire, akik a világra figyelve szeretnének élni, elfogadva a valóságot és mérlegelve azt, mielőtt a saját belátásuk szerint a lehető legjobban cselekednének.

A migrációs kvóták példája, az eddigi és elkövetkező évek, évtizedek legeklatánsabb jelensége, csak egy a sok közül. Orbán miniszterelnök éleslátó bölcsességgel világosan vázolja fel az előttünk álló korszakos kihívás feltételeit, lerántva ezáltal a leplet a korábbi háború utáni migrációs folyamatokkal kapcsolatos, Brüsszelben manapság divatos mesékről. Az elmúlt évszázadok során Európában történtek közül semmi sem hasonlítható össze azzal, ami most történik és a jövőben vár ránk. Ez lesz vajon az újabb ütközési pont Magyarország és az európai intézmények között? Természetesen igen, nem is lehetne másképp. Ez is egy újabb momentum lesz az álmok, az irreális és felelőtlen jólét világa (amit a régi világhoz tartozó polgárok közül egyre kevesebben élveznek, amelyben immáron csak az oligarchikus elit és az új arisztokrácia növeli hatalmát és gazdagságát), illetve a történelmükre, küldetésükre büszke európai népek és országok között húzódó jelenleg zajló, szükségszerű ütközetben. Az intézmények Európáját sújtó vírus elleni egyedüli vakcina az, amelyet Magyarország hordoz: tudatosság, büszkeség, felelősség és realizmus. Ez egy történelmi feladat, illetve felelősség, amit a történelem és a földrajz ismételten Magyarországra bízott.

Európának sürgősen szüksége van olyan új és büszke vezetőkre, akik tudatában vannak a jelenlegi, mindannyiunkat érintő helyzetnek és értik az abban rejlő lehetőségeket és veszélyeket. Nem lesz elegendő a saját határaink védelme, ha nem sikerül újraéleszteni az európai polgárok lelkiismeretének lángját. Pont Orbán és a magyar nép álláspontja adja majd újra azt a szikrát, amely lángra gyújtja a szíveket. Megjegyzem: sok magyar férfi és nő van a barátaim között, de nincs baráti kötelességem senkivel szemben, és senkinek nem kötelessége a barátjává fogadnia engem. Mindegyik barátomnak van olyan tulajdonsága, amely csak egy másik barátom által válik nyilvánvalóvá: „az éremnek ugyanazt az oldalát látod?” „Ez adja meg az igazi barátság méltóságát: a barátságban független országok államfőiként, semleges területen, a körülmények béklyóitól szabadulva találkozunk egymással, és ezáltal jobban tudatára ébredünk önmagunknak” (C. S. Lewis).

Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki büszkén kijelentheti, mennyire jó érzés igaz emberekkel találkozni és őket a barátaimnak tudni, és remélem, hogy hamarosan újra találkozhatok velük Szent István országában.

A szerző volt parlamenti képviselő, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése Néppárti-Kereszténydemokrata Csoportjának korábbi frakcióvezetője. Jelenleg a Novae Terrae Alapítvány főigazgatója