Magányosok az afgán sivatagban

Paolo Giordano nem tette lejjebb a lécet – Van-e, ami az emberi sorsnál érthetetlenebb? – Egy világsiker után nehéz új könyvet írni

Péntek Orsolya – 2016.03.17. 01:25 –

Ha valaki huszonhat évesen berobban az irodalomba, abba belepusztulhat. Íróként mindenképp. Vagy meggörnyed a súly alatt és abbahagyja, vagy megírja a második könyvet, és leteszi az olvasó asztalára.

Paolo Giordano 20160317Paolo Giordano (Forrás: Wikipedia)

Aztán vár. Szinte kizárt, hogy a második kötet nagyobbat szóljon az elsőnél, ha az világsiker lett. Akkor is kizárt, ha jó. Néha úgy tűnik, akkor is, ha ugyanolyan jó, vagy jobb, mint az első. Hiszen az első már réges-rég nem pusztán szövegként van jelen. Hanem brandként. Elvárásként, etalonként, hivatkozási pontként, és az írón: teherként.

Paolo Giordano az első kötetével, a magyarul is megjelent A prímszámok magányával olyan magasra tette magának a lécet (lásd kapcsolódó írásunkat), hogy eleve nem ugorhatta meg, ezért is vártuk lélegzet-visszafojtva a többi kötetet.

A most az Európánál magyarul is megjelent Az emberi testben Giordano ugyanazon írói módszerrel merészkedik ki komolyabb terepre. Míg az első könyvben két, a társadalmi közmegegyezés szerint deviáns fiatal, egy autista matematikus zseni és egy anorexiás lány életét boncolgatva világítja meg a magány és a sérülékenység természetét, felvetve számtalan kérdést azzal kapcsolatban is, hogy milyen felelőssége van a rideg családnak, a rossz szülőknek, a gonosz és embertelen gyermektársaknak, házastársaknak és a környezetnek abban, hogy valaki anorexiába, más autisztikus magatartásba menekül; Az emberi testben egy Afganisztánban bevetett olasz katonai különítmény tagjainak sorsát mutatja meg.

Nem dolgozik sok szereplővel, van, akiknek az alakja kidolgozatlan is marad, mégis, ahogy az elég laposan induló szöveg kiteljesedik, magunk előtt látjuk, ki miért került a hadseregbe. Együtt van itt az agresszív, emberi érzelmekre képtelen „harcos”, az anyja fojtó, szeretetnek hazudott birtoklásvágya elől menekülő, sodródó újonc, a rideg családból és zavaros testvéri kapcsolatból kiszakadó, nyugtatófüggő orvos, valamint a férfiprosti­tuált, aki úgy megy el a misszióra, hogy épp arról kell döntenie, megtartsa-e egyik kliense a tőle fogant gyermeket. Csupa kiélezett élethelyzetből kerülnek a sivatagba, ahol a bázis foglyaiként nap mint nap önmagukkal szembesülnek az ellenség helyett. Az ellenség nincs sehol, pontosabban a bázis körül, a hegyekben, partizánként, megfoghatatlanul, arctalanul létezik, de magáról legfeljebb házi készítésű, az útra helyezett bombákkal vagy belövésekkel ad néha hírt. A katonákat nem a harc emészti fel, hanem a tétlenség és a huszonnégy órás összezártság önmagukkal és egymással. Extrém körülmények közt, a porban, a sárban, a szélben, bezárva egy táborba, ahonnan kilépni életveszélyes: senki se tudja, hogy a helyiek közül ki a tálib és ki az egyszerű falusi.

A zárt közösségben óráról órára kibukik az emberből az állat, újra és újra felbukkan a múlt, a család, a civil élet megannyi, otthagyni vágyott nyűge, a kapcsolatok kirajzolódó hálója mögött pedig nemcsak az afgán hadszíntér jelenik meg, jól kivehetően, hanem az otthon is.

Aztán egy nap parancs jön, hogy kísérjék vissza a hadsereggel együttműködő afgán kamionosokat lakóhelyükre. A csapat egyik autója aknára fut, a megálló menetoszlopba pedig belelőnek a tálibok. Pillanatnyi döntéseken, látszólag értelmezhetetlen apróságokon múlik, hogy ki marad életben, és ki hal meg. Sem a hősiesség, sem a pozíció, nem számít, mint ahogy az sem, hogy van-e értelme az ember életének. Ez nem a Szent Lajos király hídja. A halál minden logika nélkül tizedel. A kisgyerekes Salvatore és az anyja elől menekülő húszéves fiú ottmarad, az életunt örök katona megmarad.

Giordano nem azért mesteri, mert azt mutatja meg, hogy az élet ezután nem folytatódhat ugyanúgy. Hanem, mert azt mutatja meg, hogy igen. Hogy miközben a háború angyala vakon tizedel, az élet megy tovább. Pár nap múlva a „hős” katona anyja a kondoleálókat fogadva azon gondolkozik, hogy lenőtt a körömlakkja, míg a családapaként hősi halált halt Salvatore felesége a férje haláláért legalábbis részben felelős katonatárs élettársa lesz, az egyik megbolondult és összeomlott bajtárs sorsáért pedig talán okolható katonaorvost féléves kényszerszünet után visszaveszik a hadseregbe.

Nincsenek következmények. Nincsenek sorsok. Nincsenek választások. Az újfajta háború és a békés hátország olyan az ember sorsában, mint a terepasztal, amelyen a figura, az ember saját természete és a társadalmi kapcsolatai foglyaként, determináltan mozog – mint mindig, minden körülményben.

Giordano mégsem pusztán tudósként mutatja be a körülmények, okok és okozatok foglyaként véletlensze­rűen túlélő vagy felrobbanó embert.

A történeteiben, mint mindig, ezúttal is benne van a valószínűtlenség isteni lépése. A determináltságból való kilépés lehetősége, az a pont, amelyet vagy észrevesznek a hősök, vagy nem. Egyetlenegy menekül csak közülük és tud kiszállni a civil életbe. Az, amelyik jókor, jó helyen, eldobva minden kétséget, az ösztöneire hallgat. Ha úgy tetszik, saját boldogságvágyára, és ezért képes az „erkölcsön” – értsd: szokásokon – is túlemelkedni, és összeköltözni elesett bajtársa feleségével, majd kilépni a civil életbe. Mivel, a többiekkel szemben képes felelőssé lenni a maga és mások sorsáért, immár nem katonaként, hanem emberként.

Brutális, gyilkos, felemelő és mélyen humanista könyv Giordano új kötete. Akár az előző.


Aki berobbant az olasz irodalomba

Az 1982-ben született olasz Paolo Giordano A prímszámok magánya című, a Mondadori kiadónál 2008-ban megjelent kötetével robbant be az irodalmi életbe, huszonhat évesen, minden idők legfiatalabb győzteseként elnyerve az 1947 óta minden évben kiosztott Strega-díjat, amelyet előtte olyan szerzők kaptak meg, mint Alberto Moravia vagy Umberto Eco. A torinói szerző fizikusként végzett. Kutatási területe a kvarkelmélet. Első, fent említett regénye azonban váratlanul milliós példányszámot produkált, és harminc nyelvre fordították le. Most magyarul megjelent kötete, Az emberi test 2012-ben jelent meg olaszul, két éve pedig kiadták A fekete és az ezüst című (Il nero e l’argento) című könyvét is, amelyet még nem fordítottak le magyarra. Első könyvéből 2010-ben filmet is készítettek, amely két fiatal, egy autisztikus matematikus fiú, Mattia és egy anorexiás lány, Alice kapcsolatáról, illetve az egymáshoz való eljutásra képtelen emberek ambivalens kapcsolatáról, valamint arról szól, hogy mennyire és hogyan determinálják a társadalmi kapcsolataink a sorsunkat. A szerzőre az olasz írók közül, saját bevallása szerint Niccoló Ammaniti volt nagy hatással, de a külföldi szerzők közül hasonlóan fontos számára Ian McEwan is.