Szabó Palócz AttilaKárolyi kérése

A kezdetben szándékosan hamisan értelmezett események immár kőbe vésett valóságként rögzülnek a demonstrálókban

Szabó Palócz Attila – 2016.03.11. 01:01 –

Hóman Bálint, Donáth György, a német megszállás áldozatainak emlékműve… Szoborügyek borzolják a kedélyeket Magyarországon. Szoborügyek, amelyeket a legtöbb esetben félinformációk, megalapozatlan értesülések, történelemferdítések alapján gerjesztenek. De ha mindezek nyomán elkezdődik, teszem azt, egy tüntetéshullám, akkor annak aztán sohasem lesz vége, és a kezdetben szándékosan hamisan értelmezett események immár kőbe vésett valóságként rögzülnek a demonstrálókban. Jobb hát mihamarabb az elejét venni az ilyesminek.

„Lássuk be: Magyarország különösen bizonytalan területnek számít a köztéri szobrok hosszú távú biztonságát, helyben maradását illetően” – írta lapunkban Ludwig Emil (Szoborsors Magyarországon, 2016. február 25.), amikor áttekintette a hazai szoborállítások és -döntések történetét, s bizony nagyon is igaza volt. Példákat sorolva így fogalmazott: „A költő Faludy György és más ügybuzgó irodalmárok 1947-ben ledöntötték a Prohászka-szobrot a pesti Károlyi-kertben, szinte bizarr történet, hogy 1984-ben – Aczél György kultúrkorifeus idejében! – újraállíthatták Fehérváron.”

Faludy Györgynek a Prohászka-szobor ledöntésében vállalt szerepe mellesleg a Faludy-ellenes hangok egyik visszatérő vesszőparipája, ami miatt olykor még az irodalmi jelentőségét is elvitatják. A szobordöntés valós, igazi története azonban lassan-lassan kikopott a bírálatok, támadások, gyalázkodások hátteréből. Már csak ezért is érdemes felelevenítenünk.

Négy évtizeddel később jelent meg Hegyi Béla interjúkötete (Távolsági Beszélgetések, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989.), amelyben Nyugaton élő magyar írókat, költőket szólaltatott meg. Kit személyesen ért el, kit „csak” írásban, levélben. Így kérdezett Faludy Györgynél is a Prohászka-szobor ledöntésének történetére.

Az író így válaszolt: „Emlékszem még az időre, amikor Prohászka szobrát a Károlyi-kertben felállították. Miért ily gyorsan, kérdeztem akkor. És miért nem inkább Horváth Mihály csanádi érsek szobrát állítják fel, aki történetírásunkban és az 1848–49-es szabadságharcban oly nemes szerepet vállalt? (…) Első emigrációm alatt Párizsban megismerkedtem Károlyi Mihállyal, aki elmondta nekem, hogy Prohászka az első világháború idején az ő (Károlyi) hívei közé tartozott, és akkor fordult ellene, amikor a politikai opportunizmus ezt kívánta, mi több, őt »farkastorkú gazembernek« szokta volt aposztrofálni. Hogy valaki védekezni nem képes emigránst ily módon támadjon, és ugyanakkor – egyházi méltósága ellenére – születési hibáját vesse a szemére (Károlyi platinalemezt hordott gégéjében) – azt nem kis méltatlanságnak éreztem. Láttam: úgy látszik, nem tudja, hogy Prohászka szobrát azzal a palotával szemközt állították fel, ahol Károlyi fiatalságát töltötte, és amelyhez annyi történeti emlék fűződött: ott tartóztatta le Batthyány Lajost Haynau 1849. január elsején” – emlékezett vissza Faludy György 1989-ben. Károlyi 1946-ban „hazatért emigrációjából, röviddel azután, hogy én is hazaérkeztem. Mindjárt az első nap a Ká­rolyi-palotába ment, melyet nem látott huszonhét esztendeje, körbejárt a szobákban, kinézett az ablakból a kertre, és megkérdezte: kinek a szobra áll ott? Mikor megtudta, ama kívánságát fejezte ki, hogy a szobrot vigyék el kertjéből – majd a palotát és a kertet pár órával azután, hogy visszakapta, a köz rendelkezésére bocsátotta. Semmi sem történt. Egy év alatt Károlyi háromszor fordult ajánlott levélben az illetékes egyházi hatósághoz (úgy emlékszem, az érseki helynökhöz) azzal a kéréssel, hogy a szobrot az ő (Károlyi) költségén, az általa rendelkezésre bocsátott teherautón szállítsák el bárhová az országban. Minthogy válasz egy évig sem érkezett, Károlyi megkért bennünket, döntsük le a szobrot, lehetőleg úgy, hogy kárt ne tegyünk benne. Így történt.” Faludy később beszélt arról is, hogy megbánta lelkesedését, amivel teljesíteni sietett Ká­rolyi kérését: „Nemcsak azért, mert a szobordöntés nem költők feladata, hanem mindenekelőtt azért, mert sokan félreértették cselekedetemet, és katolikusellenes akciót láttak vagy akartak látni benne. (…) …ismert történelmünk első ötszáz esztendejében, Árpádtól a reneszánszig, a magyar kultúra alapja a középkori keresztény kultúra volt. Akkor csatlakozott hozzá a görög–római, és kiegészítette. Mindig e kultúra gyermekének vagy legalábbis megszállottjának tekintettem magam. Hogyan tudnék erről akár egy pillanatra is megfeledkezni?”

Aki tehát ledönti a szobrot – vagy megakadályozza annak felállítását, felavatását –, az esetek többségében utólag már megbánja. Kevés kivétellel! De akkor már akárhogy igyekezzék is, nehezen tudja lemosni magáról mindazt, amit tettével kapcsolatban megőriz az emlékezet.