Kodifikált terror: a hóhértörvény

„Miután Nagy Ferenc ilyen keményen a sarkára állt… meg vagyunk elégedve” – mondta Rákosi Mátyás a kisgazdapárt szétverésekor

Szerencsés Károly – 2016.03.11. 01:00 –

Akik leghangosabban követelik a „de­mokrácia” védelmét, gyakran a legveszélyesebbek a demokráciára – ezt bizonyítják a hetven éve történt események. 1946 márciusában Baloldali Blokk alakult, amely frontális támadást indított a második világháború utáni magyar demokráciakísérlet ellen. Jellemzően a „demokrácia védelmében”.

Mindszenty József 20160311Mindszenty József hercegprímást koncepciós perben életfogytiglani börtönre ítélte a népbíróság (Fotó: MTI)

A hetven éve indult hazai kommunista offenzíva kulcsfontosságú eleme volt a „demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről” szóló törvényjavaslat. A köztársaságot alig egy hónapja iktatták törvénybe, s vele az alapvető emberi és szabadságjogokat is. Mind az államforma, mind a szabadságjogok védelme jogos törekvés volt, de mint kiderült, a baloldal ezt a jogállam aláásására kívánta felhasználni.

A demokrácia likvidálása

A kezdeményező a Magyar Kommunista Párt volt, karöltve a Szociáldemokrata Párttal. A javaslatot Ries István szociáldemokrata igazságügy-miniszter nyújtotta be. Az előadó a kommunista Orbán László volt, aki a KMP, MKP, MDP, MSZMP fedőnevű bűnszövetkezet legtöbb demokráciaellenes bűntényében fontos szerepet játszott. A köztársasági törvényjavaslat esetében még csellel sikerült kialakítani a parlamenti „közmegegyezést” – csak Slachta Margit nem állt be a sorba –, az új javaslat esetében azonban már szakításra került sor. A Független Kisgazdapártot legnívósabb emberei képviselték a bizottsági vitákban: Sulyok Dezső, Vásáry István, Pfeiffer Zoltán. Velük vállvetve küzdött a demokratikus megoldásért Zsedényi Béla, a korábbi Ideiglenes Nemzetgyűlés elnöke. Mindannyian a magyar demokrácia legkiválóbbjai, elismert jogászok. A viták során Zsedényi és Sulyok a törvényjavaslatot a demokrácia likvidálására alkalmas eszköznek nyilvánította.

Miről is volt szó? A javaslat szerint akár halállal, kényszermunkával, súlyos börtönbüntetéssel volt sújtható, aki a „demokratikus államrend, vagy annak intézményei ellen gyűlöletre izgat”. És „egyes személyek vagy csoportok ellen azok demokratikus vagy köztársasági meggyőződése miatt gyűlöletre izgat.” Vagy olyan tényt állít, híresztel, amely az államrend iránti megvetést kelthet, vagy annak nemzetközi megbecsülését csorbítja. A probléma az „elasztikus” fogalmakkal volt, s főleg az értelmezésükre jogosult testületekkel. A törvény ugyanis ötfős népbírósági tanácsot hozott létre az ügyek elbírálására, amelynek elnökét Ries nevezte ki, három tagját a Baloldali Blokk, és egyet a kisgazdapárt. Ezzel egy pártbíróság jött létre, amelyben a baloldal teljes fölénnyel rendelkezett. Kezükben volt a belügyi és igazságügyi tárca, a politikai rendőrség és a „népügyészség” is. Ez a pártbíróság volt illetékes ítélkezni a „népellenes” bűntényekkel, izgatással, hűtlenséggel, kémkedéssel stb. megvádoltak ügyében. Vaknak kellett lenni polgári részről, ha ezt elfogadják. Sulyok nem volt hajlandó. Vele a kisgazdapárt legértékesebb elemei sem. A törvény elfogadása egyet jelentett volna minden jogos bírálat ellehetetlenítésével. Hiszen a kommunista párt „demokratikus meggyőződését” a szovjet megszállás közepette kétségbe vonni, vagy személyesen Rákosi Mátyás, Rajk László, Péter Gábor demokratikus meggyőződését megkérdőjelezni „izgatást” jelentett volna. Éppígy a Gazdasági Főtanács, a politikai rendőrség vagy bármely más intézmény kritikája is „az államrend iránti megvetésnek” minősülhetett. Ráadásul a javaslat börtönnel büntette a feljelentési kötelezettség elmulasztását, ami a társadalmi, emberi kapcsolatok szétzilálását, a gyanakvás, félelem légkörének eluralkodását eredményezte. A fogalmak önkényes értelmezése miatt azt sem lehetett tudni, mit kellett „jelenteni”.

A vád: fasiszta

Sulyok Dezső – aki bő egy hónapja még a kisgazdapárt miniszterelnök-jelöltje volt – kodifikált terrornak minősítette a javaslatot, amely az állam büntetőjogi rendszerébe beépítve törvényes alátámasztást ad a kommunista erőszaknak. Zsedényi és Sulyok visszatámadtak. Javasolták, hogy rögzítsék a törvényben, hogy „legyen büntethető az, aki a parlamentáris demokrácia állami rendszerének megbontására vagy megdöntésére parancsuralmi, vagy egypártrendszeren alapuló kormányzat létesítésére törekszik.”

Erre a kommunista párt dühödten reagált. Hiszen ezzel veszélybe került volna a fő cél, a „proletárdiktatúra”. A demokraták javasolták, hogy ne pártbíróság, hanem a rendes szakbíróság legyen illetékes ezekben az ügyekben. A kommunisták tajtékoztak. „A demokrácia védelmét a mai körülmények közepette a szakbíróságra bízni annyit jelentene, hogy kecskére bízni a káposztát” – „érvelt” Orbán László. Megtörtént az a morbiditás is, hogy az igazságügy-miniszter „a tárcáját köti ahhoz, hogy a szóban forgó bűncselekmények ne kerüljenek szakbíróságok elé”.

Újabb javaslat jött Sulyokéktól: a kritika csak nyilvánosság előtt minősüljön bűncselekménynek. A baloldal már fasisztázta Zsedényit, Sulyokot, sőt Pfeiffert is. A „suttogó propagandáról” beszéltek. Sulyok előállt azzal, hogy azok a köztisztviselők – így a rendőrök is – kerüljenek a büntető intézkedések hatálya alá, akik vétenek az 1946. I. tc.-ben rögzített emberi szabadságjogok ellen. Erre megszakadtak a tárgyalások. A demokraták elmentek a végsőkig. A baloldalnak nem voltak érvei. De az eszköztárában ott volt az erőszak, a „tömegharc”, a megbélyegzés, a fenyegetés. Ehhez folyamodtak. A törvényt minden eszközzel keresztül akarták vinni. Már az „alkalmazásra” is kiszemelték Rajk Lászlót.

Rohamra elvtársak!

Rákosi és Szakasits polgárháborút vizionáltak, hátuk mögött a megszálló szovjet hadsereggel. Farkas Mihály Sulyokot Szálasihoz hasonlította, Losonczy Géza a „felháborodott dolgozókkal” fenyegetett. Rajk nem kertelt: a koalíció csak akkor marad, ha „tervünket maradéktalanul elfogadják”. De Sulyok Dezső, Vásáry István, Zsedényi Béla erre nem volt hajlandó. Lelke mélyén így érzett a kisgazdapárt zöme is. De féltek. És 1946. március 7-én százezres agresszív tömeget mozgósított a Baloldali Blokk. A legfőbb jelszó ez volt. „Rohamra elvtársak!”

Rajk Salgótarjánban a csákányok élesítésére hergelte a tömeget. „Ott leszünk!” – ígérték. Az 1919-es vörös diktatúra napjai rémlettek fel, most szovjet megszállással. Rákosiék megfogalmazták követeléseiket: a kisgazdapárt „tisztítsa meg önmagát”, a közigazgatást B-listával tizedeljék meg, vegyék állami kezelésbe a legnagyobb vállalatokat, ellenőrzés alá a bankokat, államosítsák az energiaszektort.

Rákosi negyven–nyolcvan kisgazda képviselő kizárását követelte. A kisgazdapárt „baloldala” készséges volt: Ortutay Gyula és Gulácsy György harminchat emberről hozott listát. A kérdés az volt: kapitulál-e a kisgazdapárt, vagy vállalja a konfrontációt? Nem vállalta, mert a szovjet megszállókat sejtette a háttérben. Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Kovács Béla azt hitték, időt nyernek. Valójában kapituláltak, és a bátran küzdő társaikat is elárulták.

Gumifogalmak

A törvényjavaslatot a Nemzetgyűlés 1946. március 12-én elfogadta (1946: VII. tc.). Ezen a reggelen kapta kézhez huszonegy képviselő a levelet, amely felszólította őket (Sulyok Dezsőt, Vásáry Istvánt, Nagy Vincét, Hegymegi Kiss Pált, Nagyiván Jánost és másokat), hogy lépjen ki a pártból, egyben ki is zárta őket. Rákosi Mátyás „nem hivatalosan” elégedett volt. A bizonytalanság miatt a parlamentben március 12-én csak Slachta Margit vállalkozott a jogállam védelmére.

A hóhértörvény alapjaiban rendítette meg a kialakulófélben lévő magyar demokratikus közéletet. A „gumifogalmak” és a biztos baloldali többség a népbírósági külön tanácsokban felbátorította a politikai rendőrséget és az ügyészséget is. A kommunista párt számára csábító volt az új eszköz a politikai küzdelem eldöntésére: az „igazságszolgáltatás”. Ezzel Magyarország megindult a jogállam bukása felé, holott az még ki sem épült. E pártbíróságok elé 10 878 ember került. Köztük a „magyar közösség köztársaság-ellenes összeesküvés” persorozatának csaknem kétszázötven vádlottja, akik közül Donáth Györgyöt ki is végezték és számos demokratát bebörtönöztek. Végső soron ennek felhasználásával kényszerítették emigrációba Nagy Ferenc miniszterelnököt, az ellenzék összes vezetőjét, és számolták fel a magyar demokráciakísérletet. Döntően e törvény alapján ítélték el Mindszenty József esztergomi érseket és a többi koncepciós per áldozatait is. Egy Rákosiról szóló vicc – izgatás váddal – , éppen elég volt hat év börtönhöz.

Népköztársasági meggyőződés

Az 1945 és 1947 közti szabadságharc elbukása után a kommunisták már nem bíbelődtek a részletekkel. 1949. augusztus 12-én az „egynemű” Országgyűlés egyik bizottsága egyszerűen átírta a törvényt! Ennek értelmében az egykori köztársaság helyébe a „népköztársaság” lépett, illetve annak később elfogadott „alkotmánya”. Hogy a „népi demokratikus államrend, illetve annak intézményei” mit jelentettek, azt nem tisztázták, mint ahogy azt sem, hogy mi az a „népköztársasági meggyőződés”. Persze kikerültek a törvényből az 1946-ban még létezett pártok is. Csak 1956-ig 43 ezer embert ítéltek el, csaknem ötszázat halálra.

A „hóhértörvény” önálló élete folytatódott az 1956-os forradalom után is. Az akkori népbírósági külön tanácsok vérengzésének szellemi és részben jogi alapja ez volt. A jog és az igazságszolgáltatás az „osztályharc”, a hatalmi harc eszközévé züllött. Ez a törvény volt az, amely intézményi biztosítékot adott a „radikális balratolódáshoz,” vagyis hogy a másként gondolkodóknak „torkára forrasszuk a szót” – ahogy Rákosi Mátyás fogalmazott.

Így köszöntött be hetven éve március 15-e, amikor a Szabad Nép Sztálint idézte: „A népek nem azért ontották vérüket, hogy a Hitlerek uralmát a Churchillek uralma váltsa fel.” És igaza volt! Tényleg nem. De nem is Sztálinért. Főleg, ha tudjuk, ezek hárman milyen alkukat kötöttek Közép- Európa bőrére. És főleg nem, hogy ők és mai lelki társaik mondják meg, hogyan kell működtetni és védeni a demokráciát. Azt Sulyok, Zsedényi és a magyar nemzet ösztönösen tudta.

A szereplők közül Sulyok Dezső emigrációban hunyt el, Zsedényi Béla a kommunisták börtönében halt meg, Ries István az igazságügyi eljárás vizsgálati szakaszában életét vesztette. Agyonverték. Orbán László, Gulácsy György felszedte bérét. Egyik miniszter, másik nagykövet. Rajk László valóban belügyminiszter lett, de 1949-ben a hóhértörvény által felállított bíróság őt is halálra ítélte. Akkor már helyét elfoglalta Kádár János, aki 1956-ban –újabb véres terrorhullám közepette – már Rákosi helyébe lépett. A kodifikált terror így 1989-ig megmaradt Magyarországon. Ebbe a „jogszerűségbe” kapaszkodnak a bűnszövetkezet tagjai és mentegetői ma is.

A szerző történész, egyetemi docens