Őry MariannHinni akarunk Európában

Sokan vagyunk, akik türelmetlenül várjuk, hogy a nyugati világ megkapja azt a pofont, ami felébreszti a túlélési ösztönét…

Őry Mariann – 2016.03.10. 02:30 –

A huszonnegyedik óra ötvenkilencedik percében már felesleges elemezgetni, hogy mi a baj a nyugati világgal. Késő visszafejteni a szálakat, hogy a racionalitást mikor söpörte el az önpusztítás és önfeladás vágya, a hamis, ostoba széplelkűség. Tudjuk, hogy a modern liberalizmus a hunyó, annak hazug jó szándéka, ami mögött mindig ott van a könyörtelen önérdek, a pénz, mint legfőbb cél és mozgatórugó. Kigondolkodtuk magunkat. Sokan vagyunk Európában, akik türelmetlenül várjuk, hogy a nyugati világ megkapja azt az óriási pofont, ami felébreszteni hivatott a túlélési ösztönét. Figyeljünk oda az európai emberekre: nagyon akarunk hinni.

Hinni akarunk Európában. A felfedezéseinkben, a kultúránkban, a gyökereinkben, a katedrálisainkban és az erdőinkben – mindenben, ami hiányzik, ha máshol vagyunk, és hiányozna, ha nem lenne. Az identitásunk, jólétünk és békénk elvesztésének – hol vélt, hol valós - fenyegetése sokakban újraélesztette Európa szeretetét, a ragaszkodást, és igen, a dühöt, ha látjuk megváltozni, aminek nem kellene megváltoznia. Nem azzal kell foglalkozni, hogy az európai, a nyugati kultúra felső- vagy alsóbbrendű másoknál. Ha ebből indulunk ki, az mindenhez vezet, csak békéhez nem.

Hinni akarunk a szerelemben. Abban, hogy amikor körülöttünk mindent kiüresítenek, kinevetnek, kiforgatnak és megbecstelenítenek, akkor mi mégis megtaláljuk az abszolút jót egy másik emberben, és elég erőnk lesz tenni, ami a dolgunk. Nekimenni ketten a világnak, teljesíteni egy küldetést, nyomot hagyni. Ez a küldetés, ez a nyom talán éppen az a család, amit megalapítunk. Nem a konzumromantika fogja nekünk mindezt megadni, hanem az, ha szembemegyünk a korszellemmel és nem a fogyasztó önzésével akarjuk kezelni az emberi kapcsolatainkat. Erő és alázat kell, hogy ne úgy szerezzük meg és dobjuk félre a szerelmeinket, mint a mobiltelefont, hogy embernek lássuk a másik embert, és legyen türelmünk, tudjuk elfogadni, hogy pont olyan tökéletlen, megnyomorított és félrevezetett, mint mi. Az önzés kultúrája helyett a férfiaknak felelősséget kell vállalniuk, a nőknek pedig merni nőnek lenni.

Hinni akarunk a tisztességben. Az emberi kapcsolatoktól a világpolitikáig. A nyugati emberek annyira vágynak a hősökre, hogy arra szavak nincsenek. Nézzük meg a mindig kritikus nyugati cikkek alatti kommenteket: a nyugati emberek nem véletlenül ünneplik Orbán Viktort. Hinni akarnak abban, hogy van valaki, aki cselekszik, amíg a többiek csak toporognak. Végtelenül felszabadító volt a nyugati embernek hallania, hogy ki lehet mondani azt, amit nekik nem szabad. Hiába kiáltanak Brüsszelben önérdeket, hiába kárálnak, hogy nincs szolidaritás. Az emberek mást mondanak: érzik, hogy Európa lelke nem a századik uniós állásfoglalásban van, hanem abban, amikor Magyarország, vagy az olyan sokáig magára hagyott és főleg csak vegzált Macedónia megmakacsolja magát, és azt mondja: átengedhetnénk mi is a tömeget, de mi megvédjük azt a határt, ha beleszakadunk is.

Néhányszor azért pofára kellett esni. Előbb-utóbb például a most annyit átkozott görögök is rájönnek, hogy Alekszisz Ciprasz nem megmentő, hanem egy csaló. S a nyugati ember is kapizsgálja, hogy ha a pénz az istene, akkor a családjával, népével, országával együtt nyomtalanul eltűnik.