Bán KárolyBűvészkedés és statisztika

A bírósági vezetők minden megnyilvánulásában felbukkan a közbizalom kifejezés.

Bán Károly – 2016.03.09. 01:33 –

A társadalom igénye, elvárása és értékítélete is. A közbizalom olyan féltve őrzött kincsekre épül, mint a bírói függetlenség és a bírói tekintély. Aztán amikor olyan ítéletek születnek, mint például mostanság a vörösiszapperben, vagy az ötvenhatos megtorlások és sortűzperekben, vagy éppen a 2006-os rendőri brutalitás kapcsán az egykori rendőri vezetők ügyében, akkor előkerül a pakliból a jolly joker. A bírói függetlenség.

Mint egy elszabadult hajóágyú. Elszabadulva olykor a józan észtől, máskor a leírt jogtól, néha a jó erkölcstől. A társadalom kovászától. A kardlapoztatók, az ingatlanpanamázók, a sortüzek irányítói „felfüggesztve”, felmentve hazasunnyognak, a társadalomnak pedig marad a háborgás joga.

Talán éppen ezen kívánt változtatni az Országos Bírósági Hivatal, amikor az igazságszolgáltatás reformjának részeként a hivatásrend tagjait, a bírákat is megkérdezte, hogy látják a féltve őrzött kincseket. A kutatás nyomán aztán a bírósági vezetők szépen hátradőltek, minden a legnagyobb rendben, a bírók kilencvenhét százaléka szerint semmiben nem sérül a bírói függetlenség, előre tovább a reform útjain.

Igaz, csupán minden hatodik bíró töltötte ki a hetven kérdésből álló kérdőívet, de a hivatal vezetése ezt jó aránynak tartotta, azt vonta le belőle, hogy ez a biztató adat tökéletesen alkalmas arra, hogy a sokaság egészére is következtetéseket lehessen levonni.

Ha így van, tegyük ezt mi is. Nézzük például az alábbi kérdést: „Előfordult-e önnel szemben az elmúlt két év során olyan jogellenes vezetői nyomásgyakorlás, amelynek célja az volt, hogy ön egy meghatározott tartalmú döntést hozzon meg az ön által tárgyalt ügyben?”

A kérdésre a négyszázhatvan bíróból négy „igennel” válaszolt, kilencen pedig „nem kívántak válaszolni”. Föltéve és megengedve, hogy a bírósági eljárásokból ismert közvetett bizonyítás szabályai szerint miután a kérdésre csak kétféle válasz adható, tehát vagy „A” az igaz, vagy „B”, vagy igen vagy nem, ez esetben a „nem kívánok válaszolni” gyakorlatilag az igent jelenti.

Ha tehát a bírósági vezetők szerint „reprezentatív”, a sokaság egésze véleményének megismerésére alkalmas kutatást helyesen értékeljük, akkor a „négy igen” huszonnégy igent jelent, ha pedig a „nem kívánok válaszolni” adatot is figyelembe vesszük, akkor hatszor tizenhárom, tehát összesen hetvennyolc igent, amely szerint egyedi ügyekben bírósági vezetők nyomást gyakoroltak a bíróra, megmondták neki, milyen döntést kell hozni.

Szervezeti értelemben egy bíróra gyakorolt nyomás egy vezetőt, egy vezető pedig egy bíróságot jelent a statisztikában. Ha csupán az „igen” választ vennénk figyelembe, akkor az huszonnégy bíróságot jelentene, ha a rejtőzködő választ is, akkor pedig hetvennyolc bíróság esetében állítja a statisztika tudománya azt, hogy sérült a bírói függetlenség. Sőt, maguk a bírósági vezetők követtek el bűncselekményt, s ezzel kényszerítették esküszegésre az egzisztenciáját emberi okokból érthetően megőrizni akaró bírót.

Ezen adatok alapján kijelenthető, hogy a magyar bíróságokon egyedi ügyekben érdemi utasításokat adnak vezetők bíráknak, vagyis hogy bizonyos ügyekben irányított ítéletek születnek. Ez éppen olyan – vagy talán még sokkal súlyosabb – korrupció, mint az, ha valakit kívülről korrumpálnak, mondjuk ügyfél töm pénzt a bíró zsebébe, hogy megágyazzon annak a bizonyos „független” ítéletnek.

S bár a bírói szervezetben a bírói függetlenséget felmérő kérdés az elmúlt két évre vonatkozik, miután maga a szervezeti rendszer alig változott, megkockáztatható: nagyjából huszonöt éve élünk, forgolódunk ebben a mókuskerékben. Mert a bírósági szervezetben nincs olyan rossz ítélet, aminek következménye lenne. Az Országos Bírósági Hivatal lapunknak adott tájékoztatása szerint a fegyelmi eljárások oka jellemzően a vétkes kötelességszegés vagy a bíróhoz méltatlan magatartás volt. Olyan esetet nem említettek, amikor a bíró az ítélkezése során megsértette az ügyfél tisztességes eljáráshoz és a pártatlan ítélkezéshez fűződő jogát. Ez egyébként szintén fegyelmi vétségnek minősülne.

A kutatás alapján persze értjük, hogy a bírói szervezeten belül miért nincsenek ilyen típusú fegyelmi ügyek. Ha ugyanis a főnök utasíthat, akkor logikus, meg is tud védeni bármilyen döntést, bármelyik bírót, bármilyen ítéletet. A kör itt zárul be. Oda jutunk vissza, ahonnan indultunk. A közbizalomhoz. Az emberek, a társadalom elkezdi nem érteni az ítéleteket, elkezd berzenkedni azok olvastán, elkezdené számon kérni azokat, mire aztán jön hivatalos helyről a hivatalos válasz: ne tessék a bírói függetlenséget támadni, tessék bízni a bírók felelősségében.

A bírósági vezetők becsapják önmagukat, amikor az igazságszolgáltatással kapcsolatosan a lakosság magas bizalmi indexéről nyilatkoznak. Az OECD 2013-ban készült országjelentésében a bíróságokkal kapcsolatos elégedettségi index negyvenöt százalékos, az összes közszolgáltatás között a második leggyengébb, még a mindig zsúfolt posta és a sokszor koszos vasút is előtte jár. Az Európa Tanács Korrupció Ellenes Államcsoportjának (GRECO) 2014-es jelentése az egyéni bírói függetlenséget biztosító garanciális szabályok hiányát említi legfőbb anomáliaként. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) egyenesen a magyar kormányhoz fordult panasszal az elhúzódó, öt éven túlnyúló perek kapcsán, amelyek miatt a magyar államnak évente százmilliókat, sőt milliárdokat kell kifizetnie kártérítésként.

Lehet a statisztikákkal bűvészkedni. De érdemes?