Nagy OttóHatás, ellenhatás

Fogunk egy kék tollat! Kinyitjuk a történelemkönyvet a negyvenkilencedik oldalon, és egy határozott, átlós vonallal áthúzzuk!

Nagy Ottó – 2016.03.08. 04:02 –

Zsenge ifjúkoromtól elfogultságot és tiszteletet, igaz hol többet, hol kevesebbet, táplálok a pedagógusok iránt. Úgy vélem, hogy ez azokból a beszélgetésekből ered, amelyeket kedvenc óvónőmmel folytattam, amikor még egy világ, pontosabban egy kerítés választott el bennünket egymástól. Mert akkor még nem járhattam óvodába, a házunkban lakó többi gyerek meg már igen, és bánatos szemmel bámultam az ovi kerítésén túlra.

Ez a majdnem áhítat sokáig megmaradt, persze voltak nehezebb pillanatok és tanerők is. Főleg, ahogy teltek az évek, egyre komolyabban vettek bennünket, a vége felé pedig már majdnem kollégák voltunk – ezt ők állították, mi pedig pirulva hallgattunk, mert már majdnem benőtt a fejünk lágya és tudtuk, hogy amit ők tudnak, ahhoz nekünk még sokat kell tenni és tanulni.

Érdekes volt azonban, hogy lett légyen akármilyen rendszer, kormány, hogy a gyenge tanárt kiszúrtuk, és neki nem volt kegyelem. Ennek következtében bukott harmadik félévkor tizenhét ember történelemből és tizenkilenc matematikából – a rendező elv az volt, hogy aki bukik történelemből, az automatikusan matekból is, függetlenül az egyébként elért teljesítményétől. Az elképzelés nem jött be, mi viszont negyedikre visszakaptuk rajongva szeretett történelemtanárunkat, Balla Imrét, aki a rendszerváltás hajnalán rendbe tette a fejünkben azt a nagy katyvaszt, amit az átkosnak sikerült belé plántálni. Például így: Fogunk egy kék tollat! Kinyitjuk a történelemkönyvet a negyvenkilencedik oldalon, és egy határozott, átlós vonallal áthúzzuk! Az ötvenediket, az ötvenegyediket és az ötvenkettediket is! Most letesszük a tollat, becsukjuk a könyvet és figyelünk!

És mi figyeltünk szájtátva és pisszenés nélkül, a tanár úr pedig mesélt, és elmondta az igazságot, olyan dolgokról, amelyekről akkoriban nem volt szabad beszélni. Három éven keresztül tette ezt velünk és sok éven keresztül sokakkal, akiknek volt olyan szerencséjük, hogy tanította őket. Osztályozott is persze szigorúan és igazságosan, mert amit elmondott, azt vissza is követelte.

És akkor most itt van Zugló üdvöskéje, Szalayné Tahy Zsuzsa, aki nem akar osztályozni, mert így tüntet, így sztrájkol. Olyanokat ír, hogy: „Elsődleges feladatom a diákok tanítása, fejlesztése, nevelése; példamutatás erkölcsből, becsületből. Az értékelés abszolút mérce szerint ilyen körülmények között erkölcstelen a diákkal szemben. Az értékelés relatív mérce szerint hiteltelenné (hulladékpapírrá) teszi a bizonyítványt. Ezért az értékelést nem végzem el. (…) Sztrájkomnak kb. 45 napig csekély hatása lesz. Akkor kell lezárni az érettségizők jegyeit. A bizonyítvány feltétele az érettségi megkezdésének. Az érettségi eredmények hitelesítése feltétel a felvételihez. Újabb kb. 45 nap múlva befejeződik a tanítás. Akkor kell lezárni a többi évfolyamon a diákok jegyeit. A hiteles bizonyítvány feltétele a következő évfolyamba lépésnek.”

Ugye tisztán látszik, hogy kin, min akar fogást találni, mégis a tanulókat hozza kellemetlen helyzetbe. Ennél többet, mélyen fejet hajtva Szalayné Tahy Zsuzsa önnön fontosságába vetett hite előtt, nem is mondanék, de megjegyezném, hogy nem akármilyen bizonyítványt állított ki magáról. Másrészt tündöklése és a Tanítanék Mozgalom kapcsán, szintén fiatalkoromból, eszembe jutott egy régi tévéműsor az Én táncolnék veled, amelynek főcímdala hasonlóképpen kezdődött. Majd így folytatódott: ...de nem tudok.